„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát”. (Zsid 12,1)
Néhány évvel ezelőtt egy csodálatos megtapasztalásban volt részem, amire máig tisztán emlékszem. Hasonló időket éltünk, mint most, amikor nagyon sokunknak szinte lehetetlen egyik helyről a másikba eljutni. Egy magyarországi református templomból jöttünk kifelé, amikor ismerősök kérdezték tőlem, hogy mégis, hogy kerültem ide?
A kérdés nagyon jó volt, és hirtelen nem is tudtam, hogy erre most mit kellene válaszolnom. Kerestem, kutattam a megfelelő szavakat, de semmi nem jött ki a számon. Leblokkoltam, nem tudtam mit mondjak. Emberi segítség vagy furfang, a kárpátaljai magyar mentalitás, vagy mégis micsoda folytán voltam ott? Már éppen azt mondtam volna: „Nekem ilyen barátaim vannak…” Ekkor azonban megszólalt mögöttem egy általam mélyen tisztelt idősebb ember, aki fél füllel hallgatta a beszélgetésünket: „Hát hogy jött, hogy jött… ANGYALOK SZÁRNYÁN!” Igen, tőlem is ez lett volna a tökéletes válasz. Sokkal találóbb és igazabb annál, mint amit én magamtól meg tudtam volna fogalmazni. Hiszen, amikor ilyen csodákat tapasztalunk, abban a pillanatban rácsodálkozunk, de később hajlamosak vagyunk arról megfeledkezni, hogy Isten az angyalai szárnyán hordoz minket nagyon sokszor. Én már az embereknek, a barátaimnak tulajdonítottam volna a dicsőséget, de ekkor jött egy bölcs, Isten embere, aki rámpirított a szavaival.
Sajnos hajlamos az ember a dicsőséget magának, esetleg ismerőseinek, szeretteinek, barátainak tulajdonítani. Amikor félünk, rettegünk az úttól, betegségtől, „a mi lesz velünktől”, akkor állandó a kapcsolat az Úrral, folyamatosan fohászkodunk, kérünk, már-már rimánkodunk, hogy Uram, segíts meg! Csak még most, csak még egyszer. Aztán az Úr megsegít, átvisz, kihoz, elvisz és meggyógyít, de a hála ereje soha nem egyenlő a kérésével. Emberi gyarlóság. Megköszönjük ugyan az Úr Istennek, hogy most az egyszer, és még egyszer, na még egyszer megsegített, és elintézzük egy köszönömmel. Ez igazságos az Úrral szemben? Persze, hogy nem. De Jézus Krisztus nem ezt nézi, neki nincs szüksége vállveregetésre, ő csak csendben átölel, irgalmával betakar, és mint mindig, vigyáz ránk.
Én újra és újra ezt tapasztalom az életemben. Megszámolni nem tudom, hogy hányszor vitt át száraz lábbal a folyón, hányszor hozott ki az égő kemencéből, hányszor csendesítette le a vihart, amibe kerültem, hányszor és hányszor vitt át, gyógyított meg, nyúlt le értem és emelt fel, csak azt tudom, hogy ezt eddig az életemben mindig megtette.
Úgy gondolom, hogy az a legkevesebb, hogy én ezért minden nap hálát adok érte, és imádom Őt.
Igen, most valóban viharban vagyunk nagyon sokan, a háború így vagy úgy, de sebeket ejt rajtunk, a fájdalom sokszor a húsunkon és a csontunkon át a szívünkig és a lelkünkig hatol. De van Valaki, akibe ilyenkor is kapaszkodhatunk, ha kell rimánkodhatunk és térden állva könyöröghetünk, hogy segítsen meg most is, vigyen át minket ezen a helyzeten, és addig is őrizzen meg minket a lelki békénkben, mert ez a legfontosabb.
Lelki békességben átvészeljük ezt az időt is az Ő angyalainak a szárnyán.
Samók Attila
