Nemrég olvastam egy gondolatot, miszerint húsvétkor ugyanazt ünnepeljük mint karácsonykor: Jézust. Ennek egyfajta logikus folytatásaként bennem ez úgy fogalmazódott meg, hogy ha Jézus életét a szeretet megnyilvánulásaként definiáljuk, akkor végső soron karácsonykor és húsvétkor is a szeretetet ünnepeljük. Azt a fajta szeretetet, ami mindennek a középpontja, ami képes gyógyulást hozni testnek és léleknek, és ami olykor értelmet ad a szenvedésnek is. Mert gyakran a legértékesebb dolgokat elviselhetetlennek tűnő fájdalmak és szenvedések előzik meg – és azt hiszem, ezt az anyák pontosan át tudják érezni.
Márciusban született meg a harmadik kislányunk, és az elhúzódó vajúdás alatt egyre többször gondoltam arra, hogy miért kell ennyire fájnia egy csoda megszületésének? Úgy éreztem túl sok volt már a szenvedésből, és azt vártam, Isten enyhítsen a fájdalmaimon, de aztán volt egy pont, amikor eszembe jutott, hogy épp böjti időszak van, és ez most kicsit olyan, mintha a fájdalom közelebb hozná azt a szenvedést, amit Jézusnak kellett átélnie. Jézus tudta, hogy az Ő vajúdása, az irántunk való szeretete a legnagyobb csodát szüli majd erre a világra. Ő mutatta meg nekünk, hogyan kell igazán szeretni, akkor is, ha nehéz. Azt hiszem akkor valahol pontosan ezt a szeretetből szenvedést éltem meg én is. De valóban igaz, hogy a szenvedés csak utólag nyer értelmet..
Egy ismert 103 éves doktornő, Gladys McGarey beszélt nemrég egy vele készített interjúban arról, hogy szerinte a két legfontosabb dolog ezen a világon az élet és a szeretet, mert ezek nélkül nincs létezés. És talán az anyák napjának a legfőbb lényege is épp ez: az élet és a szeretet ünneplése.
Mert szeretet nélkül az életnek sincs értelme.
Az anyaság gyakran csak robotolás. Megesik, hogy szinte küzdeni kell azért, hogy örömünket tudjuk lelni a saját családunkban, a gyermekeinkben, az olykor hajszának tűnő mindennapokban. Mintha egy idő után minden csak az elintéznivalókról, a „meg KELL tennem” dolgokról szólna, ha az ember felnőtté lesz – vagy épp szülővé válik.
Bevallom, korábban egy csodálatos anyaságot képzeltem el magamnak, amelyben minden pillanatban megélem a gyermekeimmel töltött idő szépségét, amelyben minden lehetséges módon élvezem, hogy ők VANNAK. Mára azonban mégis gyakran kapom magam azon, hogy hagyom, hogy az általuk kreált felfordulás, az otthoni teendők vagy bármi más kizökkentsen, és áthelyezze a fókuszt a háláról az örökös elégedetlenségre. Valahogy egyre gyakrabban jönnek olyan váratlan események az életben, amelyek újra és újra próbára teszik a bennünk lévő szeretetet, és elhitetik velünk, hogy valahol máshol kellene, hogy tartson az életünk, hogy a jelenünk nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, hogy annyi minden lehetne sokkal jobb is. A legtöbb stressz abból származik, hogy nem fogadjuk el a valóságunkat olyannak, amilyen. És erről most egy filmrészlet gondolatai jutnak az eszembe, amelyik szerintem sokunk számára ismerős, (A Passengers – Utasok című filmről van szó): „Nem ott van, ahol lenni szeretne. Úgy érzi, hogy valahol máshol volna a helye. Nos, tegyük fel, hogy varázsütésre ott lehet, ahol csak lenni, akar. Lefogadom, akkor is így érezne. Elvágyódna máshová. Aki csak azt nézi, hogy máshol mennyivel jobb lenne neki, nem veszi észre, mennyire jó ott, ahol van. Ne foglalkozzon mindig azzal, amin nem tud változtatni. Éljen kicsit.”
Igazából pontosan ott tartunk, ahol épp lennünk kell, csak át kell ölelnünk a valóságunkat a maga összes káoszával, küzdelmével és tökéletlenségével együtt. Hálát adni érte, és továbbadni a szeretet, amelyet azért kaptunk a szívünkbe, hogy használjuk.
Dolenai-Balogh Beáta
