Isten feltétel nélkül szeret minket. Annyira szeret, hogy elküldte értünk egyszülött Fiát a Földre. A tökéletes, ártatlan Fiát küldte el ide közénk, ahol tudta, hogy szenvedni fog, beteg lesz, megalázzák, és végül meg is fog halni a kereszten. Keresztyénnek vallom magam évek óta, ezért azt gondoltam, hogy értem is az előző mondatokat, amiket régóta hallok és olvasok. Olyan alapvetés volt a fejemben a megváltás ténye, hogy nem gondoltam bele elég mélyen abba, hogy mit is jelentett az Istennek, amikor feláldozta értünk Jézust. Úgy igazán, fizikailag, mit érezhetett és mi motiválta. Hiszen sokszor olvassuk a Bibliában, hogy az Atya is érez, és az ő képmására teremttettünk.
Aztán egyik nap ujjongva lobogtattam a férjemnek a terhességi tesztet. Kilenc hónapon keresztül táplálhattam a hasamban egy kis életet, majd egy tavaszi napon megszületett az első gyermekem, a kisfiam. Sokszor hallottam már, hogy egy szülő jó esetben feltétel nélkül szereti a gyermekét, de amikor ez az én valóságommá is vált, alapjaiban változtatta meg az Istenről alkotott képem. Ja, hogy ez ezt jelenti?! Hogy egy olyan összekötő kapocs van köztem és a gyermekem között, amit semmi és senki nem változtathat meg? Hogy bármi történjen, de tényleg bármi, én teljes erőmmel segíteni fogom őt? Akár saját jólétem árán is? Ezek az érzések, elhatározások azóta élnek bennem, mióta megtudtam, hogy babát várunk. A szülés utáni napokban, hetekben sokat dolgozott bennem a Szentlélek – talán az össze-vissza kavargó hormonok által is. Felfedte előttem, hogy sokkal nagyobb volumenű dologról van itt szó a Megváltásban, mint ahogy én azt korábban gondoltam. Létezik, hogy Isten, akinek hatalma van mindenre az egész világon, megtette azt értünk, hogy feláldozta az egyszülött Fiát? Amikor a kisfiamra nézek, ahogy békésen szundikál az ölemben, ha tehetném, mindentől megóvnám, ami csak bánthatja ebben az elesett világban. Hogy volt képes Isten szándékosan elküldeni Jézust közénk, ahol tudta, hogy szenvedni fog a kereszthalálig? Pedig az én fiam biztos, hogy nem tökéletes – még ha én annak is látom a dackorszak beköszönte előtt. És én biztosan nem tudom őt annyira szeretni se, mint Isten Jézust. Egy magyarázatot találtam arra, hogy hogyan volt erre képes az Úr. Meg kellett mentenie minket, ez nem volt Nála kérdés. A végsőkig is elment értünk, hiszen Ő formált meg minket, féltve őrzött gyermekei vagyunk. Hiszem, hogy ma is elmegy értünk minden nap, amikor egy új napra ébredhetünk az Ő kegyelméből. Semmi sem választhat el Isten szeretetétől, amely megjelent nekünk Jézus Krisztusban. Most már kezdem sejteni, miről szól ez az ige a Róma 8,39-ben:
„Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”
Gáspár-Kiss Eszter
