Dolgok, amelyeket senki sem említ a halálról

Kedves TeSók, a közepébe vágok: néhány hónappal ezelőtt elveszítettem édesanyámat. Ezt azonban nem olyan bejegyzésnek szánom, amelyben elmondom, hogyan lehet „jól” vagy „egészségesen” gyászolni. Egyáltalán nem szeretnélek kioktatni benneteket az adott témában. S azt sem hiszem, hogy csak azért, mert én elvesztettem valakit, már tudom, neked milyen lehet.

A célom ezzel az írással az, hogy megosszam veled azokat a dolgokat, amelyekről az emberek gyakran megfeledkeznek, amikor a halálról beszélnek. Hiszen mindez eltörpül ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet akkor érzünk, amikor rájövünk: aki az előbb még velünk volt – nincs többé.

Nem biztos, hogy te szintén ezeket a dolgokat emelnéd ki egy halálesettel kapcsolatban. Az sem biztos, hogy rád is igazak lesznek az alábbi állítások. Ezek csak az én szubjektív tapasztalataim. Azért írom le őket, hátha segíthetlek ebben a folyamatban. Az ügyintézéssel kapcsolatos dolgokat Ukrajnára, és azon belül is Kárpátaljára értem, ezt vedd majd figyelembe az olvasásnál.

1. Eljön az a pont, amikor el kell engedned. Ezt a mondatot sokáig próbáltam szépíteni. Mint ahogyan a bejegyzés elején említettem, tényleg nem szeretnék általános igazságokat megfogalmazni. Minden élethelyzet más és más. Lehet, hogy valakinek biztató szavakra van szüksége, hogy ne adja fel a harcot. A mi esetünkben egy végstádiumú daganatos betegségről volt szó, amely kimondhatatlan fájdalmakkal járt. Ezt a rettenetes szenvedést már a legerősebb fájdalomcsillapítók sem tudták enyhíteni. Amikor a rokonaim azzal próbálták biztatni anyukámat, hogy ne adja fel a küzdelmet, hamarosan sokkal jobban fogja érezni magát – dühös voltam. Hiszen addigra mindannyiunk számára világossá vált, hogy ez már nem fog megtörténni. Tudom, hogy igazán sohasem lehetsz kész arra, hogy elengedd azt, akit szeretsz. De ha tudatosan készíted magad, hogy talán már nincs sok időtök hátra, el tudsz búcsúzni tőle, el tudod mondani, mennyire szereted. Én a mennyországról meséltem anyunak az utolsó előtti napján. S azzal biztattam, hogy ott már tényleg nem fog fájni semmije.
2. A szeretted eltemettetésének bonyolult, bürokratikus folyamata van: hiszen nem mindegy hol és milyen körülmények között hunyt el. Az én anyukám otthon halt meg. A sorrend a következő volt: mentősök, háziorvos, rendőrség. Ez bizony fontos, hiszek ők fognak ellátni azokkal a hivatalos dokumentumokkal, amelyekre szükséged lesz a temetéshez. Azt hinnéd, hogy valaki a fent említett szervek közül gondoskodni fog a holttestről. Azonban ez nem így van: sajnos sem a rendőrségnek, sem pedig a mentősöknek nem kötelessége elvinni, hacsak nincs rendkívüli halálesetre utaló jel. Ha azt szeretnéd, hogy a holttestet bevigyék a ravatalozóba, akkor fel kell keresned egy temetkezési vállalkozást. A mostani, Covid-19 miatti szabályozásnak megfelelően a holttest nem maradhat éjszakára a ravatalozóban (ezt is csak később tudtam meg). A mi esetünkben egy nagyon kedves ismerősöm segített elintézni azt, hogy anyut estére már elvigyék. Ő volt az, aki kétszer-háromszor is elmagyarázta, pontosan mi is fog történni ezután, hiszen én sokkos állapotban éltem meg azt a napot. A halált követő órákban sok döntést kell majd meghoznod a koporsóválasztástól egészen addig a ruháig, amelyben hozzátartozódat a koporsóba helyezik majd.
3. Az ügyintéző (köztük a lelkész) is csak ember. Ez így elég magától értetődőnek hangzik. Én azonban bíztam némi extra megértésben. Azt hittem, hogy mivel halálesettel kapcsolatos ügyeket intézek, ez gördülékenyen, problémamentesen megy végbe. De persze nem egészen így történt. Az anyakönyvi hivatalban az ügyintéző hölgy morcos volt, és még egyszer elküldött a háziorvoshoz, mondván, hibásan van feltüntetve a halál oka. Az első reakcióm az volt, hogy ennek a hölgynek rosszul kezdődött a napja, s most rajtam akarja kitölteni a rosszkedvét. Azonban mikor könnyes szemmel visszatértem hozzá, elmondta: többször volt már gond a hivatalos okirattal, és nem szerette volna, ha később felesleges köröket kell futnom. Ehhez hasonló módon miután felhívtam a lelkészem, az első szavai a következők voltak: nem temetheti el édesanyámat halotti bizonyítvány nélkül. Ismét dühös lettem, ördögi körnek láttam az egészet. Csak később jöttem rá, hogy ez sem a rosszakarat megnyilvánulása volt: ő is csak a bürokratikus szabályoknak tett eleget. Végül már meg sem ütköztem azon, amikor a temetés előtti percekben még oda kellett adnom a sírásóknak kétszáz hrivnyát, mert nem bíztak abban, hogy a szertartás után még eszembe jut. Csak az én világom állt meg – mindenki más csupán a feladatát végezte.
4. A barátaid tanácstalanul állnak majd melletted – hacsak nem fogalmazod meg nekik, mire vágysz. Sok emberrel beszélgettem erről, és rá kellett jönnöm, hogy ebben tényleg mindenki másképp működik. Van, aki azt szeretné, hogy egyedül hagyják, és olyan is akad, aki akár egy percre is fél egyedül maradni. A barátaid, szeretteid azonban nem gondolatolvasók, és nem haragudhatsz rájuk azért, mert nem találták el azonnal, mire van szükséged. Bízz bennük, mondd el nekik, ha azt szeretnéd, hogy békén hagyjanak, és azt is, ha arra vágysz, hogy valaki egy-két napig ételt hozzon a házhoz. Sok konfliktust kerülhetsz el ezzel a továbbiakban.
5. Meglepetésszerűen tör majd rád a felismerés: nincs többé. Azt hiszem erről azért említést tesz a szakirodalom, a segítő szakember, és bárki, akinek halt már meg valakije. Ezért ezt nem is részletezem. Számomra mégis megdöbbentő volt, amikor egy random, vidám baráti vacsora közepén belém hasított – tényleg meghalt. Változó, hogy milyen időközönként jelentkezik ez a fájdalom. Jelen pillanatban csak azzal tudlak biztatni, hogy nekem már vidámabb emlékek is előjönnek édesanyámmal kapcsolatban, és ezért nagyon hálás vagyok.

Ez az én történetem. Tudom, hogy ennél sokkal kacifántosabbak és sokkal gördülékenyebbek is vannak. Hiszem, hogy minden lépésnél ott volt mellettem az Isten. Volt, amikor erőteljesebben éreztem a jelenlétét, és volt, amikor túlságosan elborított a fájdalmam. Egy lelkész barátom szerint annak, aki elvesztette egy szerettét, újra kell építenie az egész világát. Újra meg kell tanulnia élni. Én is most tanulom. Hinni szeretném, hogy Istennek ebben az új világomban is lesz helye.

Marofejeva Nelli