Böjti ige-percek 21.

	Egyszerűen arra biztatlak, hogy gondolj Jézusra. Ő azt ígérte, hogy aki keres, az találni is fog, és aki zörget, annak megnyittatik. Kezdj el keresni és zörgetni! Keresni: újat Belőle és Tőle. Zörgetni: látásért, útmutatásért, válaszokért, kérdésekért. Olvasmány: Jób 39 Nagyító alá: Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét? A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet. Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását. A hegyeken keres legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt. Jób 39, 5-8
	Mielőtt a kijelölt versekre koncentrálnánk, egy kis előzetes. Jób könyve és története ismert. Már 35 fejezet óta szenved a porban. Már-már zúgolódik, a szakadék szélén áll, hite fogyóban. Egyetlen vágya, hogy végre szemtől szembe Isten elmondja szenvedése okát. És Ő meg is teszi: a 38. résztől kezdve Isten kitör. Ám furcsa módon nem Jób kérdéseire felel, hanem a teremtett világ törvényeit mutatja be neki, és itt – a 39. fejezetben – a vadállatokról beszél. Miért kezd el Isten a teremtésről, a világról, az Ő művéről beszélni egy szenvedő embernek? Miért lehet a természet válasz a szenvedés mindenkori kérdéseire? Milyen állatokról olvasunk a 39. fejezetben? Mi jellemzi őket? Milyen érzést keltenek benned Isten kérdőszavai: „Tudod-e..?”, „Megfigyelted-e..?”, „Megszámoltad-e..?”, „Te adsz-e..?”, „A te értelmed műve..?”, „A te parancsodra..?” Hogy érzed magad, ha a világmindenség hatalmas méreteire gondolsz, vagy kicsiny világunk összetettségére? Mit mond el ez Istenről, és mit mond el rólad? Mit tudunk meg a vadszamárról az 5-8. versekben? Mire utalhatnak a „kineveti a városi sokadalmat”, vagy a „hegyeken keres legelőt” jellemzések? Mi végre mutatja be Isten ezt az állatot az embernek: ami a pusztában él, messze mindentől és mindenkitől, aminek több kilométert is meg kell tennie, hogy táplálékhoz jusson? A zoológusok szerint az itt szereplő állat (Asinus hermippus) annyira vad, hogy az embernek sosem sikerült megszelídítenie. Van-e ennek köze a pusztához és a szikes földhöz? Mi a kapcsolat a puszta, a szikes föld és a vadság között? Érezted-e már magad megszelídíthetetlennek éppen a puszta miatt? A hosszan tartó pusztáink, a gyakori vagy sokáig tartó izoláció valóban megvadíthatja az embert? Mire mondja Isten az ember kapcsán, hogy nem jó a teremtés elbeszélésében (1Móz 2,18)? Két dologra biztatlak ma! Figyeld meg az állatokat! – Isten élő példái ezek. Gyönyörködj bennük: összetettségükön, szabadságukon, bonyolult viselkedésükön, jellemző tulajdonságaikon. A teremtett világ Istenre mutat. Adj hálát értük – dicsőítsd Istent! Törj ki a pusztádból kicsit! Hívj fel valakit, ülj le valakivel beszélgetni, szólíts meg valakit! Ne várd, hogy a sivár puszta tűnjön el körülötted, tűnj el te onnan!

	Vannak állatok, amelyek bírják a pusztát. Isten így teremtette őket – pont oda. Na, az ember nem ilyen. Természetes lakóhelye nem a sivatag, jóllehet hosszú-hosszú évek alatt ehhez is hozzá lehet szokni. A sivár, szikkadt vadság az embereket is vaddá teszi – nem hiába az első évezred iszlám követői is a pusztai törzsek voltak, és sikerült is végigölni magukat az akkori fél világon. Nem minden puszta jó. Tartósan nem maradhat benne életben az ember. Víztelen. Száraz. Túl ritkák az oázisok. Sokféleképpen sivatagosodhatunk el: szociálisan, amikor a 38 éve beteggel együtt csak ezt tudjuk szajkózni újra meg újra, hogy „Nincs emberem!”. Érzelmileg: amikor már semmi sem hat meg, se könny, se sírás, se heves szomorúság vagy öröm – csak a sívó homok… A puszta nem tűnik el csak úgy magától. Legalábbis nem szokott. Nem várhatod, hogy egyszer csak a homok elkezd futni a lábad alatt, s te hipp-hopp máris tóparton vagy virágos rétekkel. A pusztában el kell indulni: lépésről lépésre kell haladni – kifelé onnan. Mert ha nem, megvan a veszélye, hogy ott maradsz, kiszáradsz végleg és meghalsz. Kérd Istent, hogy mutassa az utat – Ő nagyon jó pusztai navigátor!