 |
„Add, hogy a szívemmel lássak, add nekem látásodat, Olvasd el: Jób 38 Nagyító alá: Ki ásott csatornát a felhőszakadásnak, és utat a mennydörgő viharfelhőnek, hogy esőt adjon a lakatlan földre, az ember nem lakta pusztára, hogy bőven megitassa a puszta sivatagot, és zöldellő növényzetet sarjasszon? Jób 38,25-27 |
 |
Keress képeket az interneten, amelyekkel illusztrálni tudnád ezt az igeverset teljes egészében, vagy az egyes szakaszait külön-külön! Írd ki azokat a kulcsszavakat, amelyeket érdemes lehet megjeleníteni, majd készíts egy képsorozatot! Ha értesz hozzá, az egyes igeszakaszokat rá is helyezheted a képekre. Mi az, ami először eszedbe jut a képek láttán? Keress szavakat, kifejezéseket, amelyekkel ki tudod fejezni az a benyomást, amit a képek keltenek benned! Írd össze őket! Ha ezzel megvagy, vedd elő a Bibliádat és lapozz velem! 1Móz1,26–28 – Mi volt Isten terve az emberrel? 1Móz1,27 – Milyen Isten? Mit örökített át az emberbe a maga tulajdonságai közül? 1Móz 2,4–7 – Mi az a két dolog, amit a föld kapott a víz, a pára által? 1Móz3,17 – Az eredeti elhívással szemben milyen hatással lett az ember a földre? Mi változott meg a teremtésben a bűn miatt? Írj le öt dolgot, ami az átkozottá vált földön szép maradt! Amikor Noé megtölti a bárkát, csak állatokat visz be. Növényeket vajon miért nem? 1Móz 19,24–25 – Hogyan érted azt, hogy „sőt a föld növényzetét is”? Zsolt 104,13 – Hogyan tekint Isten a teremtett világra? Jer 10,13 – Mihez/kihez tudnád hasonlítani Istent az itt leírtakat olvasva? Mi az, amit az olvasottak alapján el tudsz mondani… … a teremtett világról: ______ … Istenről: ______ … a magad feladatáról: ______ Napi kihívás: keress szépségeket a természetben! Valahányszor rábukkansz egyre, mondj pár szót Istennek – ne legyen az szépen kerekített imádság, mindössze egy-egy fésületlen élménymegosztás! |
 |
|
 |
Színpompás virágok a puszta sivatagban… A racionalista azt mondja erre: szép, de minek? Mi értelme elpocsékolni a vizet a pusztára? Ezeket a virágokat úgysem látja senki. Semmi haszon nincs belőlük. Milyen tékozló Isten szeretete! Ő nem haszonelvűen munkálkodik, egyszerűen csak számolatlanul hinti szét maga körül a gyönyörűséget. Nem vár érte elismerést, dicséretet, rajongást. Dekorál, mert szereti a szépet. Nézz csak szét a természetben, és meglátod: nincs két egyforma virág, két ugyanolyan falevél, még csak a hópelyhek is különbözőek. Az ember nem ilyen. Nincs ideje szép tevékenységekre, mert azok csak időrablók, az idő pedig pénz. Elvágja azokat a kapcsolati szálakat, amelyek „nem vezetnek sehová”. Elhanyagolja azokat a dolgokat, amikben nem kap elismerést. Ha teheti, egy kaptafára dolgozik, mert azzal energiát spórol. Sablonokba szorítja a körülötte lévő embereket, tárgyakat, történéseket, így első ránézésre tudja, mire számíthat. Amiből nincs haszon, az fölösleges. A hasznos élet jó élet. Jó, mert tiszta lelkiismeretet ad. Jó, csak sokszor örömtelen… Meg kellene tanulni pocsékolni. Kilépni néha a racionalitásból, és csak élni, élni, nem törődve a fontos dolgokkal. Leülni egy hangyaboly mellé, nézni a rohangáló apróságokat, és megkérdezni magamtól: hova rohanok én mindig? Belefeledkezni egy pillangó táncába, és (ha épp senki nem lát) kipróbálni, hogy milyen is végigszaladni egy virágzó réten. Rajzolni egy képet, amit nem lát majd senki. Éneket írni, elénekelni, aztán elfelejteni. Összerakni egy csendéletet a mosatlan edényekből, aztán felmosogatni. Nem fényképezni, nem dokumentálni, nem valami maradandót alkotni. Csak egy egyszeri, megismételhetetlen szépet. Mert ezek az élmények nem múlnak el nyomtalanul. Ott maradnak a lelkemben, fényt és virágillatot hagyva maguk után. Aztán egyszer csak – ki tudja, hogyan és miért – elkezdik átszínezni a hétköznapok szürkeségeit. Meg kell tanulnom pocsékolni a szépséget! |
