Csak hit

Ne félj, csak higgy!

Hányszor hallottam már ezt a mondatot, hányan hányféle módon próbáltak ezzel megnyugtatni, amikor félelemmel, aggódással voltam tele. Hányszor nyögtem ki én is, mikor mondani kellett valamit, de szó nem volt rá. Betanultam. Betanultuk. S szép lassan az egykor erőt sugárzó néhány szó, egy semmitmondó bölcsességgé állt össze, amely sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy általa kérkedjünk a nagy keresztyénségünkkel. Pedig nem ócska frázis ma sem – csak időnként mi mutatjuk annak.

Az Ószövetségben van egy történet, amit akárhányszor elolvasok, az egész bensőm beleremeg. Számomra egy ideje ez a rész testesíti meg a ne félj, csak higgy tökéletes parafrázisát. Eljátszom a gondolattal, hogy egyik szereplője vagyok, elidőzöm a mondatoknál, szavaknál s be kell, hogy valljam: lenyűgöz.

A történet elmondja, amint a moábiak és ammóniak felvonulnak a Jósafát vezette izraeliek ellen. Rengetegen vannak, és Jósafát népével együtt megijed. Félelmében keresztyén szemmel teljesen logikus dolgot tesz: imádkozik. Az ellenség serege nagy, erős és jól felszerelt, legideálisabb esetben is csak arra gondolhat, hogy néhányan életben maradnak, talán csak rabszolgákká lesznek. Nincs mit tenni. Esetleg még az ima – bár ki tudja!

A válasz azonban nem késlekedik: „Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. (…) Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok, és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr”. (2Kr 20,15/b, 17/a)

Veszteg állni. Nem kell mást tenni, csak veszteg állni… csak??? Állni nyugodtan, nem nyúlni a fegyver után, magam mellett látni a családomat, a kedvesem, a gyermekem, és közben némán szemlélni, ahogy a rettegett, hatalmas, valószínűleg kegyetlen ellenség jön, egyre közeledik, s hinni valakinek, akinek Isten állítólag kijelentett valamit…

Nem győzhetek – ez tény. De ne is próbálkozzak? Ne tegyek meg, legalább annyit, amennyit tudok? Ne találjak ki, ne kreáljak valamilyen megoldási lehetőséget? Álljak veszteg, és csak higgyek?

Csak…

Kedves Olvasó, érezted már ennek a csaknak a terhét, az erejét, a hatalmát? Amikor már nem tudsz fűhöz-fához futni, mert ezen már túl vagy. Már több megoldást is kipróbáltál, de az egész valahogy túlnőtt rajtad és a képességeiden. Most már csak a hit van, s te állsz ott veszteg, remegő szívvel, és vadul magadhoz szorítasz egy ígéretet, egy mondatot, egy szót…

És Jósafát “felállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték őt, és az arcvonal előtt vonulva így énekeltek: Adjatok hálát az Úrnak, mert örökké tart szeretete!”. (2Kr 20,21)
Elképzelem azt a hangot, azt a hatalmas erőt, mely ebből a remegéssel és bizalommal vegyült dicsőítésből áradt. Ahogy ezek a léviták felsorakoztak szembe a veszedelemmel, s úgy énekeltek, úgy áldották az Úr nevét, ahogy talán még soha. Teljes lényükkel hittek Isten szeretetében, és hálát adtak a még nem látott szabadításért.

Csodálatos…

Az igazán megnyilvánuló hit olyan fantasztikus, megmagyarázhatatlan. Hozzá az embernek túl kell lépnie saját magán, fanatikusnak, csak hívőnek kell lennie. Veszteg kell állnia, mikor minden tagja cselekedni akar, mikor nyüzsögnek agyában a gondolatok és a halálra ítélt megoldási lehetőségek.

Ez nem csak hit – ez HIT, s jutalma: igazi győzelem.