WP_002884 (1)

Ott állok a Har Ardon tetején. Hétszáz méter magasan. December van, mégis a nap kellemesen perzseli a bőröm. Alattam a sivatag, fölöttem a mélykék égbolt. Körbenézek. Lenézek. Felnézek. Ameddig a szem ellát homokdűnék emelkednek. Millió színben pompázik a sivatag nappal: szürke, sárga, lila, vörös. A különböző geológiai folyamatok évmilliókon keresztül formálták ilyenre a tájat. Valóban, mint egy jól megtervezett festmény. A vezetőnk egy sötét színű dombocskára mutat: „Ez itt egy vulkán volt – kétszázmillió évvel ezelőtt.” Amott, a hegyoldalban látni lehet a megkövesedett tengeriállat-maradványokat: „ezek legalább hétszázmillió évesek”. Hétszázmillió év…

Ugyanez a látvány fogadta már Ábrahámot is, amikor erre tért vissza Egyiptomból. Itt járkáltak Izrael törzsei évszázadokkal később. És egy évezred múltán a nabateus törzsek is itt telepedtek meg.  A sivatag pedig elnyelte mindnyájukat, csak vendégek voltak ebben a véghetetlen és szinte öröknek látszó tágas udvartartásban. A sivatag türelmes és szívós táj: emberek élnek és meghalnak; kultúrák születnek és hanyatlanak el – de a sivatag marad olyan, amilyen volt.

Aztán leszáll az éj. Szabad ég alatt alszunk. Nincs semmi a fejünk fölött. Csak a tűz ropog kellemesen a tűzhelynél. Soha ilyen tágasnak nem láttam még a csillagos eget. Mintha ezerszer annyi csillag lenne itt az égen, mint otthon. Nincs fa, épület, vagy bármi más, ami eltakarna akár csak egyet is. Nincs fény, villanypózna, városi világítás, mely tompítaná fényüket. Körülöttem a több milliárd éves sivatag, fölöttem a végtelen univerzum. Még sosem éreztem magam ennyire aprónak… jelentéktelennek… korlátozottnak… szinte semminek.

Ugyan mi az ember hetven, nyolcvan, kilencven éve mindehhez képest? Egy futó pillanat a létünk. Egy egyszerű porszem a homokóra időmértékében. Vagy, ahogy a Biblia mondja: mezei virág, mely ma van, holnap nincs; porszem, pára, lehelet. Végességem, semmisségem pedig még inkább eltörpül, ha nem a sivataghoz, hanem magához a Teremtőhöz hasonlítom életem.

Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik magukat ateistának vallva, bizton állítják, hogy az élet után semmi sem következik. Egyszerűen születünk, élünk, meghalunk, elrothadunk – ez a képlet. Se felsőbbrendű cél, se halál utáni élet, se semmi. Csak a pont. Csak a lét megszűnése. Ez így kiábrándító. Hinni azt, hogy nincs semmi egy bizonyos pillanat után, amit halálnak nevezünk. Mi értelme van így élni? Miért szeressek, miért tegyek jót, miért legyek tisztességes? Hisz úgyis kiterít a biológia.

WP_002896

Ott állok a sivatagban, küzdve és harcolva a magam végességének, korlátozottságának gondolatával. Körülöttem némán és mégis üvöltve terül el a Nagy Vizsgáztató. Aztán, mintha megérezném a jelenlétét. Ott áll a dombokon. Ő, aki Végtelen. Ő, aki már a teremtés pillanatától kezdve barátja e domboknak. Névről ismeri mindegyiket. Ujjai formázták ezeket a barázdákat az arcán. Ő maga zúzta porrá az ásványokat. Ő maga folyatta ki az izzó lávát a földből. Ott áll Ő, aki Örökkévaló. Aztán, mintha észrevenné kételyeimet, mint egy óriás lehajol hozzám. Tenyerében tart. Ez az Isten, aki csak jelen. Ő jelen, én csupán múlt.

Felemel az érzés, a tudat, a bizonyosság, hogy van tovább. Hogy az előadás végén, miután a függönyt is lehúzzák, vár Ő a színfalak mögött. Azért, hogy egy egész örökkévalóságot töltsünk együtt. Így érdemes élni. Így érdemes tenni. Így érdemes hinni.

S ha még mindig kételyeid lennének – csak látogass el a sivatagba! 🙂

Homoki Gyula

5 hozzászólás

  1. Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
    Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
    (József Attila: Két hexameter)

  2. Szűcs Andris

    Ide is ritkán vetődöm (talán többször kéne), de mindig tanulok valamit tőletek. Az írás huh nem is találok szavakat rá (el sem tudom képzelni az érzést ami erre indított). Köszönöm hogy megírtad! Talán még annyit hozzáfűznék hogy akármilyen kicsi is vagy Isten figyel, és nem úgy mint egy ellenséged aki nézi hogy mikor hibázol és megjegyzi, felírja és büntet, szerintem inkább mint egy szülő aki nézi a gyermekét ahogy járja az útját, hibázik és elesik de feláll és megy tovább így tanul és növekedik. Figyel és szeret az Isten.

  3. Homoki Gyula

    Julika, ezt a videót nem teljesen tudom értelmezni a témához kapcsolva.
    Kedves Andris! Köszönöm. Istené a dicsőség, ha valamiben segíthettem. És köszönöm a bátorítást is.

  4. Jó lehet ez a hely. Egyszer, ha úgy állnak a csillagok és a bolygók nem túl vadul bolyongnak magamra engedem a sivatag-ég takaróját. 🙂 Nagyszerű ez a benyomás rögzítés. Lélekfotókópia. Ha teheted, olvasd el Anna-Karin Palm: Impregnatio. Te biztos mélyebben megérted, hisze magad is tapodtad. Üdv Tesó!

  5. “Miért szeressek, miért tegyek jót, miért legyek tisztességes? Hisz úgyis kiterít a biológia.” – írod. Erről jutott eszembe a vers és a videó 🙂

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .