Konfirmáció van a gyülekezetemben. Majd húsz évvel ezelőtt én is ebben a gyülekezetben konfirmáltam – bár akkor még nem ismertem az Urat úgy, ahogyan most ismerem. Meg kell valljam, nem volt igaz, amikor azt mondtam, hogy az én legnagyobb vigasztalásom mind életemben, mind halálomban, hogy nem a magamé vagyok, hanem az én Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona. Azt sem gondoltam, hogy egyáltalán szükségem van vigasztalásra. Fiatal kamasz voltam, alapvetően rendben volt az életem. Volt családom, barátaim, elképzelésem az életről és a jövőmről. Milyen vigasztalás? Milyen nyomorúság? Nem is igazán gondoltam bele, mit jelentenek ezek a szavak. Tulajdonképpen jó tanuló voltam az iskolában is, a kátésok között is. Megtanultam. Elmondtam. Ott voltam. Ez volt a szokás, ez volt az elvárás.
Mégis jelentős lett számomra az a nap, az a konfirmáció. Évek teltek el, és talán nem azt jelenti most nekem, amiről szólni kellene, mégis fontos.
Azon a vasárnap reggelen is siettem, mint ahogy szokásom volt. A testvérem fehér tűsarkúját viseltem, ami viszont nem volt a szokásom. Ez a kettő, mint kiderült, rossz párosítás. Elestem. Felsértettem a térdem, összekoszoltam a kezem. De tovább kellett menni, hiszen feladatom volt: rám volt bízva egy öl pünkösdi rózsa, és akkor annak ott kell lenni. Felálltam és továbbmentem. Lezajlott az istentisztelet. Nem különösebben jelentős esemény, számomra mégis szimbólummá lett. Lehet elesni, elbukni, de Isten felsegít, továbbvezet, elvezet oda, ahol a helyem van. Ő még azt is megengedi, hogy ne igazságot szóljunk előtte, hogy hamis legyen a fogadalom. Megengedi, de nem engedi el a kezem. Újra hív és újra vezet, újra és újra kijelenti magát, hogy megismerjem.
Ma már igaz lenne, amit akkor végig sem gondoltam. Ma már tudom, hogy szükségem van vigasztalásra, hogy Isten nélkül nyomorúságban van az életem, mert önmagam meg nem menthetem. Valóban vigasztalás, hogy Jézus Krisztusé vagyok, és hogy az én mennyei Atyám tudta és akarata nélkül semmi nem történhet velem. Ő nem rótta fel az akkori meggondolatlan szavaimat, hanem felhasználta. Ma már vigyázok, hogy el ne essek, de ha elesnék, van, aki felemel. Ha hibázom, van, aki helyreállít.
Ma – vagy éppen néhány nappal ezelőtt – sokan vallották meg a hitüket, és tettek fogadalmat, hogy Jézus Krisztus követői, református anyaszentegyházunk hűséges, szolgáló, áldozatra kész tagjai lesznek. Isten kegyelméből sok igaz volt ezekből, és sok volt meggondolatlan, valótlan. Isten ígéretei azonban rájuk nézve is igazak. Örüljünk ma ezeknek a fiataloknak, adjunk értük hálát, és imádkozzunk, hogy ha még nem tapasztalták meg, megtapasztalják, hogy az Úr felemel, megbocsát, örök élettel ajándékoz meg és továbbvezet! Imádkozzunk azért, hogy mi is naponként tudjunk haladni ezen az úton!
Remélem, újabb húsz év múlva is elmondhatom: akkor még nem ismertem úgy az Urat, mint ma.
Szemere Judit
