blogra 1.

Őszintén, egy kis irigységgel vegyes csodálattal nézek azokra az emberekre, akik soha sem félnek. (Na jó, alaposan át van itatva irigységgel ez a csodálatom.) Jöhet nehézség, ismeretlen helyzet, kihívás és próba, bátran és nyugodtan mennek előre. Szerintem jól csinálják.

De bevallom, én gyakran félek. Nem mindig ugyanolyan intenzitással, s nem is mindig okoz ez problémát. De mégis meg-meglátogat az érzés. Félek attól, hogy valamit rosszul teszek. Félek attól, hogy a szavaim bántani fognak, pedig nem szeretnék fájdalmat okozni. Félek attól, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. Félek attól, hogy nem adok eleget, vagy nem jól. Félek attól, hogy túl sokszor mulasztom el a „kairoszt”, az Istentől rendelt pillanatokat a szóra, vagy épp a csendre, az ölelésre, a mosolyra. Így, leírva félelmetes (már megint!) látni, hogy ennyi félelemmel „neveztetem” Isten gyermekének . Pedig Ő azt mondja: „Ne félj!”

Számomra ez azt üzeni, hogy Isten tud a félelmeimről, és nem ítél el miattuk. Tudja, hogy szükségem van a biztató „ne félj!” szavakra. A legjobb mégis az, hogy Ő nem olcsó vigaszként mondja ezt, hanem, mert tudja, hogy mi erre a megoldás; szeretne feloldozni a félelmek szorításából, és ehhez meg is van a hatalma! Képes megnyugtatni azzal, hogy magára vonja a figyelmem. Mert ha Ő azt mondja: ne félj, abban az a nagyszerű, hogy Ő mondja. Ő, aki kezében tartja a világot – mindenestől! Tehát,tudja, hogy mit miért és hogyan alakít az életben, tudja, hogy mi a célja velem, és az engem érő eseményekkel, ezért abszolút joga van ahhoz, hogy így biztasson! Kinek lenne több joga hozzá, mint Neki, aki mindent tud, mindent lát, mindenre képes, és ráadásul még szeret is?

fear

Jakab levelében van néhány mondat, ami arról szól, hogy amikor jövőbeni terveinkről beszélünk, az lenne a helyes, ha hozzátennénk:„ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni”; mert fogalmunk sincs arról, hogy mit hoz a holnap! Ha belegondolok, hogy valóban mennyire kiszámíthatatlan akár csak a holnapi nap is, két lehetőségem van. Vagy elkezdek még jobban félni mindentől (hisz nem tudhatom, mi vár rám), vagy megbízok Istenben, aki azt ígérte, hogy akarata nélkül egy hajszál sem eshet le az Ő gyermekei fejéről; és az Ő szeretetében megerősödve elengedem a félelmeket. Nem mindig sikerül ez a második, de gyakorlom, mert tudom, egyszerűen muszáj megtanulnom. Hogy miért, annak több oka is van, de az egyikre hadd világítson rá egy részlet egyik kedvenc versemből:

„Tavasz jöttén a kis patak
akár egy kis egérke
kikukkint s nyomban kiszalad
a jég alól a jégre
Cincogat szaglál szimatol
és azt mondja no végre
kijutottam a jég alól
a sötétből a fényre.

És elindul megy mendegél
cincogat mondikálgat
és fölbiggyeszt – hamár egér –
bajszul egy szénaszálat
Térül-fordul s már szembejön
és egyre azt zenéli:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni

Elzirrenti a szúnyog és
a szúnyogtól a szellő
és tőle megfújja szél
az a semmirekellő
és azt se mondja köszönöm
világgá fütyörészi:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni.”
(Kányádi Sándor: Útravaló ének, részlet)

Dancs Edina

2 hozzászólás

  1. Kovács Dorka

    Ahogy elolvastam, nekem az jutott eszembe, hogy lehet, hogy ezt én nem is félelemnek nevezném, hanem szorongásnak, hogy valamit rosszul teszek, pedig nem szeretnék. Csak mert ennél sokkal hétköznapibb dolgoktól is lehet félni: haláltól, betegségtől, fájdalomtól – és sajnos én szoktam is néha. Mindenesetre nagyon szép gondolat volt, hogy “Isten tud a félelmeimről, és nem ítél el miattuk. Tudja, hogy szükségem van a biztató „ne félj!” szavakra.” 🙂 Tényleg, tetszett.

  2. laskotizoli

    Lehet, hogy szélsőséges vagyok ebben a kérdésben, de számomra Isten közelségéhez hozzátartozik a félelem és a szorongás érzése. Mikor átérzem, hogy kevés vagyok, mint sünben a dauer. Vagy “az ember itt kevés a szeretetre”, ahogy egy nálam rendezettebb gondolkodó megfogalmazta. Persze ott van a kegyelem is, a feltétel nélküli elfogadás, de ez a tapasztalat számomra a félelem nélkül nem hiteles. Nem tudom sokszor mit hoz a holnap. Sőt, a múlt értelmezése sincs a kezemben. Nem tudom, azt teszem-e amit tennem kell és tényleg ott vagyok-e, ahol a tőlem telhető legtöbbet tehetem – a Istenért, magamért, a másikért. Mindez nyomaszt.Számomra a félelem tapasztalata Istennel kapcsolatban azt jelenti, hogy a félelmeimben sem vagyok egyedül. Számomra ez a szolgálat hajtómotorja: nem vagyok egyedül, amikor azt csinálom, amit egyébként félnék megtenni. Na de lőjetek le, már megint húzom a szót, mint a papok 😀

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .