aaa

Úgy érzem, nagyon felelőtlen voltam az elmúlt évek során. Sok dologgal kapcsolatban, de most leginkább az időmre gondolok. Ennek a következményeit pedig itt élem meg, Kijevben, a Majdan közelében, diákokkal, munkával, elkötelezettségekkel, megválaszolatlan kérdésekkel. Közösség nélkül – néha úgy gondolom –, Isten nélkül. Beleveszek ebbe a forgatagba…

Amikor ifis voltam, később egyetemista, Isten tálcán kínálta nekem a különböző alkalmakat és lehetőségeket. Istentiszteletek, bibliaórák, ifik, találkozók, hétvégék. Számomra nagyon könnyű volt elmenni a „fun” alkalmakra, ahol beszélgetni lehet, meg gitározni és zenélni, és mindenféle mást csinálni. Néhányan jól tudjátok, az istentiszteletek nem állnak közel hozzám. Mert az milyen már, amikor „csak” az Isten igéje van, amikor a lelkész magyaráz, és nem lehet közbeszólni, vagy énekelni egy ifjúsági éneket. Olyan száraz… Igen, mindez nevetségesen is hangozhat, jól tudom, de nagyon gyakran így éreztem. Legtöbbször nem is volt lelkiismeret-furdalásom, amikor kihagytam a vasárnapi istentiszteletet, mondván, úgyis elkalandoztak volna a gondolataim.

Amikor elkerültem ide, először tele voltam kalandvággyal, na, most, találok egy gyülekezetet, ami ugyanolyan jó lesz, és izgalmas, és új, és megismerkedem sok emberrel, és happy lesz és boldogság. Aztán, rá kellett jönnöm, hogy Kijev egy nagy város, (kb. 3 millió ember, vagy mi a szösz), hogy ha el akarsz jutni valahova, ahhoz idő kell, mondjuk 1-1,5 óra, ismeretlen irányba, ismeretlen utcákon, és nem tudva, mi vár majd az ajtón túl. Később megtapasztaltam azt is, hogy amikor az ember egész héten dolgozik, akkor nagyon kevés ideje és energiája marad arra, hogy kísérletezzen, és nekivágjon a rengetegnek.

Nagyokat mosolyogtam magamon, amikor az első vasárnap reggel fél nyolckor útra keltem, hogy biztosan odaérjek a 10 órakor kezdődő istentiszteletre. Mosolyogtam, mert otthon 5 percre laktam a református templomtól, aminek a harangjai nem vonzottak eléggé. Megérkeztem egy konferencia-terembe, ahol üldögélt 50-60 ember. Hol a templom, a padok? Hol az Úr asztala…és az orgona? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten. Ez egy presbiteriánus gyülekezet volt. Végigültem, nagyon figyeltem a prédikációra, ugyanis akkorra már szeptember vége volt. Nagyon hiányzott a közösség, soha nem is gondoltam, hogy ennyire hiányozni fog. Az egész istentisztelet mégis idegennek, és elég darabosnak hatott. Zsoltárok helyett ifjúsági énekek voltak, a lelkész amolyan laza figurának tűnt, és mégsem éreztem magam odavalónak.

Így próbálkoztam még egy pár helyen, de egyre kevesebb lelkesedés volt bennem. Megértettem, hogy egyik sem az igazi, vagy legalább is: nem otthoni. És most mondhatjátok azt is, hogy de nem kellett az otthonihoz hasonlót keresni. Mert nem baj, ha más. Szerintem se baj, de hirtelen annyira fájt, hogy akkor, otthon, nem tudtam értékelni azt, amim volt.

Ma már tudom, és hiszem, hogy az Isten készíthetett és formálhatott volna az otthoni istentiszteletek által, s épülhettem volna, és talán, amikor néhány szkeptikusabb diákom kérdez, nagyobb bizonyossággal válaszolhattam volna a kötözködő kérdéseikre. Talán több puzzle-darabbal érkezhettem volna ide. És bár most az istentisztelet kérdését emeltem ki, de szeretném, ha tudnátok, ezt úgy értem, esztelenül éltem, arra gondolva, hogy ez így jó, és elég, és biztosan kitart. Nem arról beszélek, hogy csak az istentiszteletek által lehet épülni, és nem is arról, hogy csak akkor vagy jó keresztény, ha minden vasárnap ott ülsz a templom padjában. Egyszerűen csak arról, hogy rossz, amikor tudatosan nem fogadsz el Istentől egy olyan lehetőséget, amit aztán már soha nem kapsz vissza.  Amikor egyedül vagy egy ukrán főváros közepén, és nincs közösséged, és az igei látásod is hagy némi kívánnivalót maga után, akkor bizony elkezdesz kételkedni, vajon jó helyre jöttél, vajon ez az, amit csinálnod kell? Nagyon sok minden hirtelen annyira bizonytalanná válik. Nekem mostanság kellett rájönnöm, hogy az idők valóban nagyon gonoszak…

Néha szeretnék 3 éves hisztis gyerek formájában odafutni az Istenhez, és azt mondani, hogy: „Nem akartam, nem akartam, sajnálom. Kérlek, javítsd ki!” Szinte látom magam előtt, ahogy az Isten mosolyog, talán még a fejét is csóválja, de gondoskodik rólam, és kijavítja. Ad közösséget, néha a diákjaimon keresztül, néha egy-egy barátom bátorítása által. Vagy talán egy olyan gyülekezetben, ami más, mint a miénk, a benne élő emberek viszont ugyanúgy szeretik Őt, mint én. Tanít az Isten. A kérdés mindig csak az, milyen úton-módon szeretném megérteni a tanítása lényegét. A göröngyösebb vagy a könnyebbik ösvényen járva… Talán elérkezett az ideje, hogy jobban kihasználjam az alkalmakat, és végre igazán, szívből megszeressem azokat az istentiszteleteket, amik eddig olyan természetesnek, és pótolhatónak tűntek számomra.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. (Ef. 5,15-17)

Marofejeva Nelli

10 hozzászólás

  1. Kovács Dorka

    Sajnos nálam még mindig tart ez az időszak: keresni egy közősséget, ami tetszik, ahová szívesen járok, de mivel ilyet nem nagyon találok a közelben, közben kicsit bűntudatot érzek, hogy nem szívesen megyek templomba. Jó bejegyzés volt, meg a kijevi életről máskor is szívesen olvasnék 🙂

  2. Marofejeva Nelli

    Köszönöm szépen.:) El se hittem, hogy valaki beleolvasott, miután ilyen bőbeszédű voltam.Én annyira megértelek! És számomra is ez a legnagyobb dillema itt Kijevben. De azt hiszem, néha csak esélyt kell adni az ismeretlennek. Mármint az ismeretlen, vagy számomra szokatlan gyülekezetnek. Kaphatok ott is áldást, igét, üzenetet. A legnehezebb azonban, legalább is számomra, rászánni magam, hogy elmegyek, megpróbálom. és elhiszem, hogy az Istennek oda is elér a keze.:)

  3. Hegedüs Zsuzsa

    Kedves Nelli ! Nagyon örülök, hogy újra hallottam rólad. Elolvastam az írásodat . Nem lepődtem meg, mert ilyen és hasonló gondokkal küszködik sok a hazájától messzire vetődött ember (köztük én is) Gondolatébresztő amit írtál, köszönöm. Mégis a legjobban annak örülök, hogy nem érzem a lemondást és a “áh, úgyis mindegy, Isten igy is szeret !” hangulatot az írásodban. Remélem még hallok rólad . Isten áldjon. Zsuzsa néni

  4. Marofejeva Nelli

    Nagyon szépen köszönöm, már a figyelmet is, és a pozitív megnyilvánulást egyaránt. És ön hogy boldogul a hasonló helyzettel? Bármilyen tanács és útmutatás jól jön a hozzám hasonló embereknek.:)

  5. Sipos József

    Nálam Újlakon beindult az on-line istentisztelet élőben. Pont ezért! És tudom, hogy vannak gyülekezeti tagok, akiknek van is hiányérzete, és nézik. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha valaki távol kerül innen, az ne is keressen magának közösséget! De azért valamit pótol

  6. Marofejeva Nelli

    A tiszteletes úrnak igaza van. Tudom, hogy Beregszászban is van online közvetítés, lehet, hogy gyakrabban kellene belehallgatnom, és persze valahol nagyon szeretném azt is, hogy ha hosszabb távon itt leszek, legyen egy hely, ahova eljárhatok, szívből,
    Menyus….olyan jó, hogy lehetek őszinte, és nem ítélnek el érte!:) Köszönöm.

  7. Marofejeva Nelli

    Ezt a rádiós közvetítésre értettem ám!:)

  8. Kocsis Julika

    Hát, szerintem az már nincs… :/ Nekem a Sion Rádiót meg se nyitja már, csak a Pulzust, azon pedig nem közvetítik a beregszászi IT-ket, többek bánatára… 🙁

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .