Kedves TeSók! Ha figyelmesek voltatok tegnap a fészbukon, akkor láthattátok, hogy valami készül, mert valakik készülnek. Egy közösen megbeszélt pillanatban a TeSó blog szerkesztőségének tagjai átállították a profilképüket és a borítóképüket, hogy mindkettőn legyen valami TeSós. Ezzel is készültünk a mai napra, szeretett blogunk születésnapjára, amely 2014 óta kicsit a mi születésnapunk  is. 2014. február 17-én indult ugyanis ez a blog és ekkor születtek szerkesztővé azok, akik egészen a mai napig éltetik, viszik előre a blogot, fáradtságot, időt, energiát és sok alkalommal anyagiakat sem kímélve. Leírva rövidnek tűnik ez a három év, fiatalnak, tapasztalatlannak is érezzük magunk sokszor, csak kísérletezünk…

Valamiért bennünk él a vágy, hogy tökéletes társat szeretnénk magunknak, de legalábbis elvárásainknak megfelelőt. Ez a kapcsolatok többségénél a kezdetekben még működik is a bennünk lévő nagy adag hormonális érzelmi töltet miatt, amit szerelemnek hívunk, és ami ‒ megtapasztalásom szerint ‒ csodálatos, ha az Isten által nekünk szánt valaki iránt érezzük azt. Viszont sokan azok közül, akik már jó pár évet éltek egymás mellett azt mondják, hogy ez idővel megváltozik, mert megismered a másik valódi énjét, elmúlik a rózsaszín köd és meglátod a párod idegesítő tulajdonságait, helytelen szokásait. S aztán csak az marad, hogy panaszkodsz rá, elviselsz neki dolgokat, de…

„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdeai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia… De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával… De meghaltak ők is mind a ketten, Mahlón és Kiljón is, úgyhogy az asszony ottmaradt két fia és férje nélkül.” (Ruth 1,1-5) Mintha George R.R. Martin írta volna a történetet: halál halál hátán. A veszteségek és a körülmények borzalmasak: pusztító éhínség, ennek következtében a menekülés az éhhalál elől, futás a kenyér után. De csakhamar kiderül:…

https://www.youtube.com/watch?v=SWtgwHSgHno Megragadott egy kéz, letett egy völgyben, és azt mondta: „Nézd!” Én pedig néztem. És láttam mindent. Felnőtt férfiembereket. Az egyik magas volt, testes, a másik alacsonyabb, véznább. Szakállasak és simaarcúak, finom és kemény bőrűek. És ők csak ballagtak egymás után sorban. Láncok csörögtek, zakatoltak. Közvetlen mellettük aprócska gyermekek meneteltek lehorgasztott fejekkel. Számuk ezerszer tízezer. Hamar kiderült, hogy ezek apák és gyermekeik. Sírás, zokogás, fájdalmas kiáltások, artikulálatlan hangos rázkódások egyvelegéből állt szimfóniájuk. Mind egy irányba tartottak – egy sötét verem volt végső állomásuk. Hirtelen egy kisleány kiáltott fel: „Apácskám, apácskám! Bárcsak utoljára közel lennél hozzám! Apám voltál, s mégsem ismertelek…

„De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33) Azt hiszem, ez az egyik leggyönyörűbb és legigazabb igevers a Bibliában – és mi rendszeresen félreértjük vagy leredukáljuk… Nekem ezt mindig úgy magyarázták, és én magamtól is úgy értelmeztem, hogy ha megvan Jézus és a megtérés, akkor kapod a tartozékokat is: boldog élet, misszió, szerelem, célok, státusz. Térj meg, és az egész életed – továbbra is a régi materialista, világi értelemben véve – egyszer csak helyrejön. Bámm! Mennyire paradox, kitekert, emberi. Azt hiteti el veled, hogy „ha megismered Isten országát”, akkor majd pont…

Nemrég újranéztem a Sztárom a párom című filmet: az eldugott könyvesboltba egy nap belép az ünnepelt sztár, és a szürke kisemberek élete egy csapásra megváltozik… Hm, csodás holywoodi álom! Ez a világ rá van kattanva a celebekre: a közismert, sokak által irigyelt, (jobb esetben) kiemelkedő tehetségekre. És ott vannak a kisebb volumenű közszereplők is, akik nem világhírűek, csak egy szűkebb közösség van oda értük. Meg a mi személyes kis hőseink: a példaképeink, akikre felnézünk, a sztárjaink, akik nagy hatással vannak ránk. Arra sarkallnak, hogy fejlődjünk, merészebbet álmodjunk, kicsit többet tegyünk bele az életünkbe.

Luther egy jelenség volt. Az a fajta figura, aki, ha valahol megjelent, megváltozott a helyiség atmoszférája, és minden szem rá szegeződött. Kemény, őszinte, rendkívül intelligens és határtalanul bátor volt. Katolikus szerzők, akik a „tévtanításairól” írnak, ma vulgaritása miatt szokták kritizálni. Ő valóban ilyen volt. Nem Isten tökéletes szolgája, hanem gyarló, emberi és gyönge. Élete utolsó 25 évében, törvényen kívüliként élt, vérdíjjal a fején, de ez nem akadályozta meg a szolgálatban. Kivételes személyiségéről árulkodik, ahogyan néhány levelében abbéli meglepettségéről ír, hogy még mindig életben van. Megbékélt a halál közelségével.

Ismeritek azt az érzést, amikor már a remény is meghalt? Mégis a szívünk mélyén várunk valami csodára, mert hisszük, hogy megtart minket az Úr… Ebben vagyok most. A vergődés. Az érzelmek és az ésszerű döntések összecsapása. Álmatlan éjszakák és még rosszabb nappalok. A végén tudni fogom, mi volt ezzel az Úr terve a személyes életemben – de most egyáltalán nem értem. Csak abba tudok kapaszkodni, hogy Istennél semmi nincs véletlenül.

Vannak ezek a hosszúra nyúlt pillanatok az életben. Azok a percek, amelyek váratlanul érnek, amelyekkel legtöbbször nem is számolsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy benne vagy, és keserédes ízzel meg is éled őket, mert tudod: kettőt pislogsz és már csak múltnak számolhatók be. Ilyen az, amikor az aranyősz kellős közepébe csöppensz egymagad, pont jóra vált a zenelejátszód is, és abba a néhány akkordnyi időbe évmilliók sűrűsödnek, mert egyszerűen csak minden a helyén van. Ilyen az is, amikor a tengerparton ülsz a fehér homokban egy üveg sörrel a kezedben (csak hogy férfiasabbnak tűnjék az összkép), és egyre csak hallgatod…

Mi, emberek rögeszmés jószágai vagyunk az Istennek. Mindig van valami EGY, az a bogarunkká válik és akkor megszűnik minden más. Persze ez így zavaros. Próbálom közelebb hozni. Nyilván párkapcsolati példával. Beszélgetek egy barátnőmmel. Nagy siker érte, én hót’ irigy vagyok, meg elképesztően büszke rá, de ő nem boldog. Sőt, kifejezetten bánatos. Nem értem, hogy miért: jól van, kellemes szobában kávézunk, minden rendben: most érte egy kitüntetés, egy szuper meglepetés, szóval minden összejött most az életében, ami örömre adhatna okot. S akkor kibukkan: a barátja még csak nem is gratulált… Ledöbbenek. Mindenki rajong érte, elhalmozza dicséretekkel, önmagában a siker is óriási…

„Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” (2Kor 2,1) Sokáig kedvember voltam. Még most is néha előtör ez a borzalmas szörnyeteg, de hálával mondom: már hamar vissza tudom parancsolni a ketrecébe. Egy-egy napomat apró kis semmiségek tönkre tudták tenni: egy elejtett szó, egy rossz tekintet, egy teljesen ártalmatlanul elhangzó mondat. Azután pedig, mintha ezekkel az apró szögecskékkel átlyukasztottak volna egy gátat bennem, semmi nem tudta már megállítani azt a vízözönt, ami magamra és a környezetemre zuhant. El sem tudom képzelni, hány meg hány alkalommal lehettek áldozatai drága barátaim ennek a kedélyszörnynek. Nos, ez van akkor, amikor hagyod, hogy…

Salto mortale – halálugrás. Az artista elrugaszkodik a magasban és miközben zuhan, összpontosít: testének teljes összhangban kell mozognia, hogy túlélje a mindenki számára vérfagyasztó mutatványt. Félni, bizonytalankodni csak az ugrás előtt és után lehet és szabad, különben a szaltó tényleg az életébe kerül.