Vannak ezek a hosszúra nyúlt pillanatok az életben. Azok a percek, amelyek váratlanul érnek, amelyekkel legtöbbször nem is számolsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy benne vagy, és keserédes ízzel meg is éled őket, mert tudod: kettőt pislogsz és már csak múltnak számolhatók be. Ilyen az, amikor az aranyősz kellős közepébe csöppensz egymagad, pont jóra vált a zenelejátszód is, és abba a néhány akkordnyi időbe évmilliók sűrűsödnek, mert egyszerűen csak minden a helyén van. Ilyen az is, amikor a tengerparton ülsz a fehér homokban egy üveg sörrel a kezedben (csak hogy férfiasabbnak tűnjék az összkép), és egyre csak hallgatod a tenger hullámzását, a sirályok rikácsolását, a szél kellemes csiklandozását, távolban gyermekek játékát a habokkal, majd azt veszed észre, hogy az egész kép egyszer csak sötétebbé válik, furcsa és megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító színek tűnnek fel a horizonton, majd eszmélsz: már a következő előadáson ülsz. Ilyen az is, amikor a sétád kellős közepén ér az eső, bőrig ázol másodpercek alatt, de „egyeafeneazegészet” röhögsz magadon, és jókedvűen folytatod utad. Na meg az is, amikor nyári estéken az ablakban csüngsz gyermek módjára s bámulod a tomboló vihart, játékosan újra és újra összerezzensz a mennydörgés hallatán, és élvezed a lég egyre hűvösödő, friss illatát. Vagy, amikor visszalépsz az utadon, csak hogy azt az illatfoszlányt még tovább érezhesd, hogy örökre emlékeidbe tudd vésni, hogy ha legközelebb eléd tévedne, már barátként köszönthesd. Nem is beszélve azokról a percekről, mikor hahotázva, vörös fejjel egyetlen gondolatod már csak az lehet, vajon a következő, vagy az azutáni pillanatban pukkansz-e szét a nevetéstől. Hajnalig tartó beszélgetések, csillaghullás-nézés háton fekve, felemelő együtt zenélgetés, a percek, mikor el akarsz altatni egy kisgyereket, de ő csak egyre mosolyog rád, és még folytathatnám…

Az Újszövetség kétfajta időt ismer. Az egyiket ’kronosz’-nak nevezi, amely szimplán azt az időt jelöli, amelyet mindnyájan ismerünk, amelynek ütéseire futunk, amely folyton csak rabszolgatartó módjára üvölt a füleinkbe: „Gyorsabban!”, „Mindjárt itt a határidő!”, „Gyerünk! Gyerünk!” stb. Kronosz gonosz isten – ezt már a görögök is sejtették. Kegyetlenül és kíméletlenül falja fel gyermekeit. Szájából nincs menekvés. De ott van a másik: sokkal szelídebb, szerény és nem tolakodik, sőt inkább félénknek mondható. Ő a ’kairosz’, azok a pillanatok, amelyekben Isten mindig elkészít valamit, amelyeket ajándékként ad azoknak, akik felismerik az alkalmakat. A kairosz az, ami ruhák között az ünneplő: becsülni, félteni, értékelni kell, és Mennyei Atyánk csínján bánik vele – csak akkor engedi gyermekeinek felöltését, amikor Ő jónak látja. Azokról a percekről van szó, amikor mintha egy aprócska időre a borús felhők közül kikandikálna a nap, de mire már észlelnénk a fényt és az éltető meleget, máris tovatűnt és elrejtőzött.

Fotó: innocentglow.de

A kairosz egyszerűen csak adatik. Nem tudod kierőltetni, nem lehet megszervezni, képtelenség kikényszeríteni. A legkevésbé sem befogható vagy bezárható. De fel lehet ismerni. Meg lehet élni. Hagyni, hogy abba a rövid, parányi, pillanatnyi időbe évek hosszú sora sűrűsödjék bele. Hagyni, hogy a menny – ahol már csak az örök most lesz, ahol a kronosz már csak emlékké fakul elménkben, s ahol évbilliárdok végeláthatatlan láncolatában egyre csak növekszünk majd Őbenne, a Dicsőben és Örömben – sugárzó fényként már most áttörjön hétköznapjaink borús egének morcos felhői között.

Homoki Gyula

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..