Harc a madarakkal

„Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” (2Kor 2,1)

Sokáig kedvember voltam. Még most is néha előtör ez a borzalmas szörnyeteg, de hálával mondom: már hamar vissza tudom parancsolni a ketrecébe. Egy-egy napomat apró kis semmiségek tönkre tudták tenni: egy elejtett szó, egy rossz tekintet, egy teljesen ártalmatlanul elhangzó mondat. Azután pedig, mintha ezekkel az apró szögecskékkel átlyukasztottak volna egy gátat bennem, semmi nem tudta már megállítani azt a vízözönt, ami magamra és a környezetemre zuhant. El sem tudom képzelni, hány meg hány alkalommal lehettek áldozatai drága barátaim ennek a kedélyszörnynek. Nos, ez van akkor, amikor hagyod, hogy az érzéseid domináljanak és vezessenek.

Aztán Isten mutatott kegyelmesen egy másik utat. Megmutatta, hogy az érzések önmagukban nem jók és nem rosszak ugyan, de a Nagy Ellenség éppen ezeken keresztül tud leginkább megfogni engem. Ezek azok a gyenge részek, amelyek először bólintanak rá az óember kívánságaira, önsajnáltatására és önnyalogatására, ezek azok a pontok bennem, amelyekre rálépve csakhamar ott találom magam fenékkel a földön – vagy az alatt. Ahogy a jó öreg Luther mondta: „Azt nem akadályozhatod meg, hogy a madár átrepüljön a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjon a hajadban!” Tehát az érzések természetesek, cikáznak vadmadárként szívünk felett percről percre életünk minden napján, és egyedül arra várnak, hogy végre landoljanak valahol bennünk – ezzel nem kezdhetünk semmit. De azt, hogy rászálljanak a fejünkre, hogy odapiszkítsanak, és ott tanyázzanak – az ellen már tehetünk valamit.

Itt jön a képbe Pál apostol és a fenti ige. Az apostol és a gyülekezet kapcsolata nem mondható éppen rózsásnak. Valami elég nagy baj történhetett – ezen okosabb emberek is vitatkoznak, mert a levélből egyértelműen nem derül ki, hogy mi is okozhatta ezt a rengeteg feszültséget, szomorúságot és bánkódást az apostol és a korinthusiak között. Mindenesetre az egyértelmű: Pál eléggé a padlón van. Könnyhullatással ír a gyülekezetnek, dühvel és indulattal vegyült keserűség tűnik ki a szavaiból. Könnyen kiönthette volna mindazt, ami a szívén volt: odamehetett volna, így is ő az über apostol, aztán egy-két ostorcsattogással rendre utasíthatta volna az egész helyzetet. Vagy éppen megsértődve, orrát magasan felemelve, szóba se kellett volna állnia a gyülekezettel: csináljanak, amit akarnak. Esetleg mindenért magát okolva, sebeit nyaldosva, mély bánatban maradhatott volna, napokig bezárkózva és azt hajtogatva, hogy ő kudarcot vallott, mint apostol, mint Krisztus tanítványa, mint gyülekezetvezető, mint ember. Elképzelem, hogy a károgó és vicsorgó madarak csak úgy röpködtek Pál feje felett is!

Ő azonban más utat választott. „Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” Elhatároztam. Ez az egy szó ragadott meg engem. Ez a szó az eredeti nyelven annyit is jelenthet: megítéltem. Mintha egy hatalmas bíróság összeült volna a fejemben, telve tanúkkal, igaz és hamis vallomásokkal, érzések, kedélyek, szeszélyek, forrongó indulat, bánattal vegyült szomorúság, büszkeség és miegyéb – mind a tárgyalóteremben. Mindenki ordibál, magának követeli a szót, harácsol és létjogosultságát bizonygatja. Azonban a bírói székben én ülök. Én ítélek. Én határozok. És Pál így nemet mond a szomorúságra, minden negatív érzelemre. A döntés megszületett.

Én is elhatároztam. Ítéltem. Nem hagyom, hogy többé madársereg tanyázzon a fejemen. Nem engedem, hogy milliónyi apró érzelemfoszlány hangjára és tévútra vezérlő parancsára hallgassak. Nem szolgáltatom ki magam sem a pillanatnyi kedvemnek, sem az indulatnak, sem a szomorúságnak és melankóliának, sem pedig az önsajnáltatás borzalmas mélységeinek. Ehelyett inkább hallgatok az isteni parancsra: „Uralkodjál rajta!” (1Móz 4,7/c). Megállok. Szilárdan – Krisztuson. Engedem, hogy Ő vezessen Igéje által, hogy ő fogja a gyeplőt az érzelmi világom fogatán is, és Ő maga kergesse el a károgó varjakat felőlem.

Mert Neki van ereje hozzá.

Homoki Gyula

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.