„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róma 9,14) Ez az az igevers, amelyet minden nagyobb rendezvény előtt és alatt többször is újraolvasok. Nagyon sokszor megosztom a munkatársaimmal is, hiszen hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni, hogy miért teszünk vagy nem teszünk meg dolgokat, miközben magunkat vagy éppen másokat középpontba helyezve a cél elérésére fókuszálunk. De az is előfordul, hogy néha nagyobb figyelmet fordítunk az eredményre, mint embertársainkra. Mindezt miért is tesszük? Talán mert belefeledkezünk abba, mi is az igazán fontos, és a sok megoldásra váró probléma eltereli a figyelmünket. A hálaadást csak akkor alkalmazzuk,…
Koyaanisqatsi. A kifejezés hopi nyelven annyit tesz: egyensúlyát vesztett élet. Ezt a címet adta 1982-es filmje címének Godfrey Reggio. A hosszú, közel másfél órás alkotásban ez az egyetlen emberi szó, amely elhangzik, miközben az Egyesült Államokban felvett képsorokon azt látjuk, hogyan változott meg a modern ember és a természet viszonya. A témával kapcsolatos minden rezignációnk ellenére érdemes időt szánnunk erre a műre: különös káoszopera sokunk születése előttről, egyszerre kordokumentum és prófécia. Káoszopera, mondom, mert dagályos, lassú, drámai, akárcsak a mostani napjaink, amelyben valahogy ránk omlott az idő. Ránk omlott az idő, mondom, mert lassan egy hónapja, hogy utoljára utaztam át…
Újra és újra belegondolok abba, milyen ingatag ez a húsvéti történés. Az evangéliumok sem leplezik az események hihetetlenségét. A mindenek mögé néző józan emberi ész számára a feltámadás legfeljebb asszonyi fecsegés, a megszomorodott szívek képzelgése, a csalódott tanítványok belső meggyőződésében létrejövő szilárd hit, a Názáretit követők szélhámos húzása, amikoris ellopják a halott testet és ezzel becsapják az egész világot. Húsvétban megütközik a magyarázatokat követelő kétkedő elme az alig-alig hihető isteni csodával. Ennyi van nekünk: néhány asszony bizonysága, néhányszáz szemtanú ellentmondásos elbeszélése. Mint ahogy a homok kipereg kezeink közül, úgy hervadnak el a bizonyítékok a ma embere számára. A keresztyének kockáztató…
Talán az első lélegzetvétellel kezdődött, vagy még korábban. Túl szűkké vált az egykor olyan kényelmes és meleg világ, s éreztem: valami történni fog, ami mindennek véget vet. Fájdalommal és küzdelemmel járt mindkettőnk számára, de megszülettem; beszívtam az új, idegen és ismeretlen világ levegőjét − felsírtam. Ott kezdődött a küzdelem. Persze később jöttek az újabb kihívások: gyerekbetegségek, láz, közölhetetlen fájdalom, a sírás nyelvének megtanulása, majd a megkönnyebbülést adó tapasztalat, hogy legalább egyvalaki van, aki érti ezt a nyelvet. Eltelt néhány év, s észrevétlenül beleégett a magatartásomba, gondolkodásomba, hogy harcra születtem és harcmező ez a világ, amely körülvesz. Itt, ha nem vagy…
Közel s távol nem találnék most olyan embert, aki azt mondaná, hogy ezek életének legszebb napjai. Nagyot fordult a világ pár hét alatt, sarkalatosan megváltozott az élet, tervek, forgatókönyvek sora dőlt dugába, ott tartunk most, ahol soha nem akartunk, és messze nincs még fény az alagút végén. Hogy is kezdtük ezt a böjti sorozatot? Bármi történt is velem, itt vagyok a legjobb helyen. Tudom, hogy ez a mondat nagyon meredeken hangzik most, jelen körülmények között, mégis meg vagyok győződve arról, hogy Isten valami csodásat munkál épp. Most még csak a szorítást érezzük, a korlátozásokat, a veszteségeket. De nincs még vége…
„Más lett minden, és már semmi sem lesz olyan, mint régen” – mondta egyik kedves barátnőm, amikor arról számoltunk be egymásnak, hogyan éljük meg a mostani időszakot. Majd hozzátette: „Jah, ezt nevezik életnek”. Tudom, miről beszél. Évek óta próbálom felvenni a ritmust, megtalálni az egyensúlyomat, hogy végre kiszámíthatóvá váljon az életem. És amikor azt gondolnám, végre sikerült, jön valami idegen helyzet, és totál felborul minden. A frissensült kenyérig hosszú utat kell megtennie a búzaszemnek, mondja a Zsigó házaspár. Learatás, cséplés, darálás, őrlés és egyéb finomítás nélkül csak durva, száraz és nehezen emészthető. El kell hagynia az addig életforrást jelentő szárat,…
„Ezekkel a sorozatokkal tudod átvészelni a karantén idejét”; „tippek, hogy kibírd a bezártságot”; „hogyan éld túl a karantént”. Átvészelni, kibírni, túlélni. Mintha a jelen heteink egy olyan időszak részei lennének, amit egyszer majd ügyesen ki tudunk satírozni az életünkből. Mint egy üresjárat, ami igazából nem számít, csak ki kell várni a végét. Egymással versengenek a cikkek arról, hogy hogyan töltsd hasznosan az idődet, azokkal a témákkal, hogy igazából rendben van, ha egy jó ideig még sorozatokat bámulva tespedsz a kanapén, mert végülis mindenkinek kell a züllés. Ilyenkor elmélázok azokon az embereken, akiknek meg hatványozottan történnek a mindennapjaik. Az orvosok és…
„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10) Nem véletlenül vannak dolgok az életünkben, amelyek akár éveken keresztül is problémát, belső harcot jelentenek számunkra. Lehet, hogy gyenge az önbizalmad, félénk vagy épp túl kritikus vagy, esetleg folyton túlzásba viszed az aggodalmaskodást. Mindenkinek van valami, amivel meg kell küzdenie ahhoz, hogy betöltse Istentől kapott rendeltetését, és talán épp ezáltal megismerhesse önmagát Krisztusban. Mert ha kicsit mélyebbre ásunk és megtudjuk, hogy Isten milyennek lát bennünket, akkor a Sátán már nem tud minket becsapni buta hazugságokkal, és rájövünk, hogy nincs…
Ülünk az üres tányérjaink fölött, és egyik sztori jön a másik után: kemény volt, reménytelennek tűnt, aztán jött egy nem várt fordulat és a végén csodás istenélmény lett a nehézségből… Az utóbbi hetekben felértékelődött bennem az ilyen beszélgetések értéke. Szeretem, ahogy egyik emlék hozza a másikat és nem akar vége szakadni a sztoriknak. Simon Klárika egyike azoknak, akikkel élmény beszélgetni, mert véget nem érően tud mesélni szabadításról, gondviselésről: „Szerintem két csoportba lehet osztani az embereket: vagy mindenben meglátjuk Istent vagy semmiben sem. Meghívást kaptam egy hétvégére, amin régóta szerettem volna részt venni. Akkor kezdett udvarolni hozzám egy fiú, aki nem…
Sokszor eljutottam már életem mély pontjához, amikor azt éreztem, hogy ez már tényleg nem megy tovább. Csak tolom magam előtt a sok súlyt, és igazából már nem is bírom megmozdítani őket. Közben pedig belül két gondolat feszít: Én Isten embereként nem engedhetem meg magamnak, hogy kiboruljak. Nincs jogom arra, hogy kiüvöltsem magamból az érzéseimet. Nekem mindig vissza kell fognom magam, mert Isten embereként határt kell szabnom saját magamnak annak érdekében, hogy a hitelemet ne veszítsem el az emberek színe előtt. Ezért van egy folyamatos megfelelési kényszer és egy elnyomott érzelmi gombolyag bennem, amelyet nem tudok kibogozni, sőt inkább egyre mélyebben…
Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha…
Böjt – lemondás, önmegtartóztatás, megvonás és még folytathatnánk a megannyi meghatározással… Önszántunkból lemondani valamiről nem könnyű, és ha még sikerül is talán csak ideig-óráig tart. De mi van, ha olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor nem tőlünk függnek ezek a körülmények? Amikor nem rajtam áll, hogy megvonom magam valamitől: a kedvenc csokimtól, ami talán a tilalom idején a legfinomabb, esetleg egy kényelmi helyzettől, ami egy fárasztó nap után kijárna nekem. Mi van, ha Isten egy nap úgy dönt, hogy mától, kedves TeSó, te bizony böjtölni fogsz életed hátralévő napjaiban, ha tetszik, ha nem? Tudsz egy ilyen helyzetre igent mondani? Mielőtt elhamarkodott választ…