Böjt – lemondás, önmegtartóztatás, megvonás és még folytathatnánk a megannyi meghatározással… Önszántunkból lemondani valamiről nem könnyű, és ha még sikerül is talán csak ideig-óráig tart. De mi van, ha olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor nem tőlünk függnek ezek a körülmények? Amikor nem rajtam áll, hogy megvonom magam valamitől: a kedvenc csokimtól, ami talán a tilalom idején a legfinomabb, esetleg egy kényelmi helyzettől, ami egy fárasztó nap után kijárna nekem.

Mi van, ha Isten egy nap úgy dönt, hogy mától, kedves TeSó, te bizony böjtölni fogsz életed hátralévő napjaiban, ha tetszik, ha nem? Tudsz egy ilyen helyzetre igent mondani? Mielőtt elhamarkodott választ adnál segítek: persze, hogy nem. De milyen jó, hogy az életünk nem kívánságműsor, és nem a mi pillanatnyi érzéseink határozzák meg, hogy mikor hol és hogyan éljünk.

Három évvel ezelőtt egy balesetben elvesztettem a jobb lábam térd fölött…

Ezzel egy olyan böjti időszak kezdődött az életemben, amelynek az elején bele sem mertem gondolni, hogy ennek nem lesz vége ebben a földi életben. Nélkülözni egy nélkülözhetetlen testrészt, amely a mindennapi szükségeltekhez elengedhetetlen. Minden reggel úgy felkelni, hogy tudom, ma nem tőlem függ, hogy mindent megengedhetek-e magamnak, hogy sétálhatok korlátok nélkül, lépcsőzhetek félelem nélkül, futhatok határok nélkül.

A balesetem után két hónapot a sürgősségi osztályon töltöttem, ahol az első napokban a családomat figyelmeztették, hogy az állapotom súlyos és igazából élet-halál között vagyok, a felépülésemre pedig az esély mindössze 50 százalék. Miután magamhoz tértem közölték, hogy ne nagyon mozogjak, mert fennáll a bénulás veszélye. Aztán egy hétig 40 fokos láz következett, baktérium került a vérembe a balesetem során, így két lehetőség várt rám: vagy újabb amputáció következik, vagy – ha sikerül megtalálni a megfelelő antibiotikumot – orvosolhatjuk a problémát. Három hét után észrevettük, hogy a bal lábam is megsérült, pontosabban eltört a lábfejem. Viszont ekkora már nem lehetett helyretenni, el kellett törni ismét, hogy helyesen forrjon össze a csont. Amikor már kezdtem jobban lenni, ismét műtét következett. A mindennapi fantomfájdalom mellé egy kis hús-vér fájdalom. Emberek, családtagok, barátok, rokonok voltak a betegágyam mellett tele kérdésekkel, hogy miért pont velem történik mindez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem nem volt ez a kérdés, de az az igazság, hogy végig éreztem a Szentlélek munkáját. Megnyugtatott a kilátástalanság idején. Az lebegett előttem, hogy Isten nem ad nagyobb próbát, mint amit el tudnék viselni. Talán meglepő lesz az, amit most mondok, de valahol azt éreztem, hogy Isten nagyon bízik bennem, ha egy ilyen keresztet engedett meg az életemben. Isten hisz bennem, hisz abban, hogy ki fogom bírni, hogy meg tudom csinálni. Már csak nekem is el kellett hinnem…

2017 júniusa – rehabilitáció. Elkezdődött a felépülés (felépítés). Azok a megmaradt izmok, amelyek két hónapot pihentek, most újra munkába álltak. Nem gondoltam, hogy a kórházi ágy után jön még a neheze… De így volt, újra lábra kellett állni, meg kellett tanulni ismét járni. A betegágyon minden nap azon gondolkodtam, hogy vajon fogom-e tudni használni a protézist, számtalanszor lejátszódott bennem a jelenet, hogy nem is lesz ez olyan nehéz, ha másnak sikerül, nekem is fog. Aztán kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és kezdetét vette a protéziskészítés, ami aztán tényleg megpróbálja az ember türelmét. Keresni a legjobbat, amivel kényelmesen és magabiztosan járhatok. Másfél évig hittem abban, hogy létezik ilyen, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz… Lehet egy protézis jó, aktív, de nem mindig kényelmes. Talán ma már jobban átlátva mindezt békességre találtam és elfogadtam a helyzetet. A mögöttem lévő időszakban nagyon sok hullámvölgyet éltem meg mind fizikailag, mind lelkileg. Volt, mikor haragudtam Istenre, és volt, mikor nagyon hálás voltam Neki azért, mert megmentette az életem. Beláttam, hogy nem a körülményeknek kell meghatározniuk, hogy kik vagyunk valójában, hanem mi vagyunk azok, akik meghatározzuk a körülményeinket.

Megannyi kihívás és próba vette kezdetét, amiben rá kellett jönnöm valamire. Valami olyasmire, hogy a mindennapi kényelmem és egészségem nem természetes és nem magától értetődő. Kegyelem és ajándék Istentől minden nap. Tényleg. Talán ezért is jó a böjtben böjtölni, hogy érezzük: mennyi mindenünk van, amit nem értékelünk. Látni, hogy igazából mennyire szabadnak is teremtett bennünket Isten.

Biró Benjámin

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .