„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róma 9,14)
Ez az az igevers, amelyet minden nagyobb rendezvény előtt és alatt többször is újraolvasok. Nagyon sokszor megosztom a munkatársaimmal is, hiszen hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni, hogy miért teszünk vagy nem teszünk meg dolgokat, miközben magunkat vagy éppen másokat középpontba helyezve a cél elérésére fókuszálunk. De az is előfordul, hogy néha nagyobb figyelmet fordítunk az eredményre, mint embertársainkra. Mindezt miért is tesszük? Talán mert belefeledkezünk abba, mi is az igazán fontos, és a sok megoldásra váró probléma eltereli a figyelmünket. A hálaadást csak akkor alkalmazzuk, ha valami jól sikerült. Rettenetesen dühösek tudunk lenni, ha valamivel nem vagyunk megelégedve. Dühösek vagyunk magunkra, de még gyakrabban másokra.
A Titanic történetét mindenki ismeri. Akkoriban senki nem hitte volna, hogy elsüllyedhet egy hajó annyi ember halálát okozva. Az ember sokszor hajlamos azt hinni, hogy uralja a helyzetet. És kiderül, hogy mégsem… olyankor a kapkodás utolsó utáni pillanatában tesszük össze a kezünket, hogy fohászkodni kezdjünk és kérjük: én Istenem, most azonnal legyen ennek vége! Ments meg engem!
Ez nem történhet meg! – gondoltuk magunkban, amikor az év elején elindult a vírus és terjeszkedni kezdett az egész világon. Miért gondoltuk ezt? Mert nem akartuk, hogy megtörténjen. De kik vagyunk mi, hogy ezt eldönthessük? S eljött az újratervezés, az átalakítás ideje. Sok idő után megvolt az első olyan húsvét, amikor otthon, kis közösségben olvashattuk, hallgathattuk a feltámadás igeverseit. Minden lakás, család egy új gyülekezet lehetett. Csodálatos, hiszen mikor tettük volna meg ezt a lépést magunktól? Mikor döntöttem volna én úgy, hogy idén kis közösségben, a családomban élem meg ezt az időszakot? Igazából nekem eszembe sem jutott volna, mert nem ezt szoktam meg, nem így nőttem fel. Nem erről szólnak a mindennapjaim. Sokan elmondhatjuk, hogy magunktól az ilyen jellegű „állj meg!”-et nem tudtuk volna alkalmazni. A külső hatásra, a kényszerre volt szükség. Továbbra is rengetegen tiltakoznak ellene, bár most a tiltakozás semmin nem segít. Hiszen mi ellen vagy ki ellen tiltakozunk?
Legyen előttünk, hogy mindennek oka és célja van, mi pedig találjuk meg a lehetőséget benne. Hiszem, hogy az Úr ezt a jelenlegi állapotot is lehetőségként adta nekünk. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele: panaszkodunk, duzzogunk, haragszunk mindenkire vagy pedig előszedjük azokat a korábban elmondott ígéreteinket, hogy majd egyszer megcsinálom, ha sok időm lesz rá. Mert mindig kényelmes volt bebújni amögé, hogy nincs időm rá. De most van. Rengeteg időt kaptunk, kegyelemből. Ne legyünk dühösek a kialakult helyzetért se magunkra, se másra! Éljünk ezzel a lehetőséggel, és keressük elő a korábbi ígéreteket, terveket, mert most végre van időnk rájuk. S mindezt a könyörülő Istentől kaptuk – ajándékba.
Tussay Szilárd
