A legnehezebb az idei karácsonyban az lesz, hogy a család külföldön élő részével nem tudunk majd együtt ünnepelni. A távolság, amelyet az olcsó repülőjegyek, az átjárható határok és a fejlett infokommunikációs technikák az utóbbi években szinte eltüntettek – vagy legalábbis csökkentették a jelentőségüket – most nagyobbra nőtt, mint valaha. Egy-kétezer kilométer jelenleg elérhetetlenül messzinek, a világ végének tűnik. És abban látszik leginkább, hogy a videóhívások nem pótolják a találkozásokat, hogy a hiányukat épp akkor érzem a legerősebben, amikor telefonon beszélek valakivel. A családtagokat, a kedves, jó barátokat nem lehet más személyekkel pótolni, és ez így is van rendjén. Ugyanakkor talán…

Ülünk egymással szemben a gőzölgő látténk felett. Beszélgetünk. Hónapok történéseit próbáljuk egy órába sűríteni. Félelmek, örömök, sikerek, eredmények villannak fel egy-egy pillanatra. Az elhangzottakra a másik igyekszik reagálni: együtt örülni, ha kell hüledezve méltatlankodni. Mindkettőnknek jól esnek ezek a megértő gesztusok. Egyedül akkor feszengünk kicsit, ha elhangzik a másik szájából egy-egy dicsérő szó. Ha a másik megjegyzi, hogy milyen ügyesen helytálltunk az életünk bizonyos színterein. „Hát azért nem…” – kezdjük máris a mentegetőzést, mintha valami ki nem mondott belső illemkódex írná elő, hogy nem lehet egész egyszerűen csak örülni a másik dicsérő szavainak, hanem mindig kell egy mondat, amely kicsit…

Létezésünk találkozások és elválások sorozata, az emberek ki- és belépnek az életünkbe. Kisgyermekként az óvodában, az iskolában megismerkedünk az első barátainkkal, majd a gimnáziumban, a középiskolában újakra teszünk szert. Ugyanez történik az egyetemen, s majd felnőttkorban is alakulnak ki baráti kapcsolatok, például a kollégákkal vagy a szomszédokkal. Sok barátunk lesz az évek alatt, de valószínűleg már nem ápoljuk mindannyiójukkal a kapcsolatot. Idővel valahogyan eltávolodtunk egymástól. Ez nem azt jelenti, hogy az adott kapcsolat nem volt igaz(i) barátság – egyszerűen csak megváltozott az élethelyzetünk. Vannak barátok, akikkel akármennyi idő eltelte után találkozunk újra, úgy tudunk beszélgetni, mintha csak tegnap váltunk volna…

Milyen mozgató erők hatnak az életünkre, a kapcsolatainkra, a tetteinkre? Kettőt emelnék ki. Az egyik a megfelelési vágy. A másik a szeretet. Mindkettővel azt akarjuk elérni, hogy figyeljenek ránk, hogy tartsanak valamire, hogy elfogadjanak. A megfelelési vágy kényszeres. Nem tudok tőle függetlenedni, kiszolgáltatottá tesz azzal szemben, aki felé irányul. Csak akkor működik jól, ha van pozitív visszajelzés. Ennek a hiánya keserűséget, szomorúságot, önmarcangolást szül. A negatív visszajelzés elpusztít. Szorongás, félelem, állandó bizonytalanság. Valószínűleg jól ismered ezeket az érzéseket. Szerintem nincs ember, aki ne élte volna át – akár kis mértékben – a kényszerességet. Ahogy most fogalmazom az írást, ott motoszkál…

Ebben az adventi sorozatban sok mindenről volt már szó, és talán nem túlzok, ha azt állítom: most kissé minden a mások felé fordulásra akar ráhangolni. Hiszen ez az év különösen bővelkedett magányosságban, befelé fordulásban és elszigetelődésben. Az ezekből kialakuló közhangulat miatt talán az önmagunkról alkotott képünk is torzult kissé. Mostanában egyre gyakrabban kerülnek elém olyan igei magyarázatok, amelyek azt hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy rendben legyünk önmagunkkal: az egészséges, Istenből táplálkozó önértékelés és önbizalom az egyik alapköve annak, hogy Ő használni tudjon. Valamiért bennünk, keresztyénekben van egyfajta sztereotípia arról, hogy az önbizalom világias dolog. Ezzel együtt talán még azt is gondoljuk,…

Ebben a decemberben nem csak a szokásos év végi munkahelyi hajtást éljük meg, hanem egy pártatlanul viszontagságos évet is a hátunk mögött hagyunk. Tizenkilenc nap maradt már csak 2020-ból – kevés arra, hogy pótoljuk elmaradt terveinket, mégis ez a néhány nap elég lehet arra, hogy a személyes kapcsolatainkra fordítsunk némi minőségi időt. Az advent célja az, hogy kilépve a saját nyüzsgő életünkből ne csak magunkra figyeljünk, hanem szeretetet, együttérzést és odafigyelést vigyünk a környezetünkbe.A minőségi idő fogalma Gary Chapman nevéhez köthető, aki egy fogalmat új megvilágításba helyezett. Véleménye szerint egy baráti beszélgetés akkor válik minőségi időtöltéssé, ha a megértés szándékával…

A mobiljaink és egyéb elektromos kütyüjeink szinte testünk részévé váltak, és néha tényleg az az érzésünk támad, hogy üressé válik a kezünk, ha nem szorít valami világító képernyőt. Anélkül, hogy démonizálnánk ezeket a dolgokat, vagy bölcsen felállítanánk a „mindent lehet jóra és rosszra is használni” középutas megoldást, egyszerűen csak azt a kérdést tenném fel, hogy tényleg lemaradunk-e bármiről is, ha néhány perc erejéig – vagy akár egy óra hosszára is – letesszük a hozzánk nőtt készülékeinket. Szerintem az egyik legnagyobb veszélye az online térben töltött túl sok időnek, hogy egyszerűen beleragadunk, és azt gondoljuk, hogy minden fontos dolog, minden szóra…

Szólj, ha bármiben segíthetek! – mondom én is olyan gyakran, és a legtöbbször komolyan is gondolom. Persze tudom, hogy én magam is ritkán élek ezekkel a jószándékú felajánlásokkal, még ha hálás is vagyok értük. Mert másnak is épp elég baja van, mert ha nehezen is, de megoldom én egyedül is… És, habár nem ezért mondom, de azt is tudom, hogy általában mások sem szoktak lecsapni az én „visszautasíthatatlan” felajánlásaimra. Márpedig ebben az adventben talán a szokásosnál is többen szorulnak segítségre. Fiatalok, életerős középkorúak és idősek, akik elkapták a koronavírust, vagy kontaktszemélyek, ezért most karanténban vannak. Így pedig még a heti…

Beszélgetéseinkben, gondolatainkban sokszor kapnak nagy hangsúlyt azok a mondatok, megjegyzések, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi az, ami nem úgy alakult a napunkban, ahogy szerettük volna, ami nem sikerült, mit rontottunk el, mit néztünk be, mit kellett volna másképp… s persze hogy mi az, ami jó ugyan, de… Mert hát mindig minden lehetne jobb, szebb, tökéletesebb. Arról nem is beszélve, hogy 2020-at írunk, és ez az év aztán igazán arról szólt, hogy a kis újévi terveink, elképzeléseink sorra dőltek meg, sorra kellett újraterveznünk néha még a legjelentéktelenebb dolgainkat is. Ebben az esztendőben talán sok esetben lemondások, megalkuvások, sőt csalódások halmaival kellett…

Néhány adventtel ezelőtt nagyon vágytam némi karácsonyi hangulatra. Hiába volt tele a világ fényekkel, illatokkal, vásárlási lázzal, hozzám valahogy egyáltalán nem jött közelebb az ünnep. Egyik este nekiálltam karácsonyi dalokat gyűjtögetni. Órákat töltöttem el azzal, hogy összebogarásszam a kedvenc énekeimet, még az ismerőseimet is rámozdítottam erre a témára. De meg is érte, mert ezután valahányszor elkapott az elveszettség érzése, főztem egy karácsony-ízű teát, meggyújtottam egy illatmécsest, elindítottam a lejátszási listát, és átengedtem magam a hangulatnak. A kis listám azóta szép hosszúra növekedett, de azóta sem untam rá – hallgatni is, gyűjtögetni is gyönyörűség. Biztosan neked is kapásból eszedbe jut négy-öt…

A régi keresztyén hagyomány szerint advent a nagy szembenézés ideje. Ez idő tájt az úgynevezett négy végső dolog, a halál, az ítélet, a pokol és a menny felé fordították figyelmüket a hívek. Ma már elég nehéz megragadni az elképzelés lényegét, hiszen könnyebben jutnak eszünkbe a karácsonyt megelőző időszakban a Coca-Colás ünnepi kamionok, a legfinomabb mézeskalács-receptek vagy a tökéletesen ízesített forralt borok titkai, mint ezek a – többségükben – kellemetlen jelenségek. Most komolyan: ki szeretne a halálra, az ítéletet trombitaszóval meghirdető angyalokra, tűzre meg hasonló iszonyú dolgokra gondolni ezekben a meghitt napokban?! Úgy hangzik az egész, mint valami szándékos partigyilkosság, amellyel…

Ajándékozd meg a kedvenc könyveddel egy barátodat! Vannak könyvek, amelyek mély nyomot hagynak bennünk. Talán azért, mert életünk egyik meghatározó pillanatában segítettek nekünk átlendülni a reménytelenségen, a csalódottságon, a fájdalmon, az unalmon, az értéktelenség érzésén. Vagy azért, mert teljes mértékben kifejezi azt, amire vágyunk, amiben hiszünk, ami felé törekszünk. És vannak emberek, akiknek a barátsága sokat jelent nekünk. Ők azok, akiknek engedjük érteni a miérteket és a hogyanokat, akik előtt merünk fáradtak, csalódottak, összeszedetlenek is lenni. Velük osztjuk meg örömeinket és bánatainkat, őket keressük, ha bizonytalanok vagyunk, vagy elfogadásra, megértésre, törődésre vágyunk. Amikor egy kedves könyv és egy kedves személy…