Látásunkat mintha valami akadályozta volna… Talán a háborgás amiatt, ami a Mesterrel történt. Úgy vallatták, korbácsolták, csúfolták, és végezték ki, mint egy közveszélyes bűnözőt. Pedig mindenkivel jót tett: tanított, felemelt, bátorított, helyreállított, megszabadított, etetett, gyógyított, jeleket és csodákat láttatott. Ennyi igazságtalanságot, ekkora könyörtelenséget hogyan tud elvisel a föld? Látásunkat mintha valami akadályozta volna… Mi azt reméltük, végre eljött Izráel megváltója. Azt vártuk, hogy miután országszerte ismert és elismert lett, elhozza nekünk a régóta áhított békét. Ehelyett hagyta magát elfogni és kivégezni. Hová tűnt a csodatévő erő? Hát ennyi volt a küldetés? Látásunkat mintha valami akadályozta volna… Odajött hozzánk valaki, és…
Atyám, halálosan elfáradtam és megkínzott a Kísértő. Eljött az óra, amiről annyit beszéltünk, amitől Te sosem óvtál, amiért küldtél. A Te atyai szíved meghasadásának és az én kárhozatomnak az órája. Még mielőtt emberré lettem, az örökkévaló dicsőségben tudtam és tudtad, hogy ma felállíttatik a kereszt, meghasad a kárpit, kiszenved az Egyszülött, és mindezt azért, mert halálosan szeretem az eltévedt, nyomorult embert. Igen, Atyám, mert kedves volt a szemed előtt, hogy elvesszek az elveszettért, és így találjon haza a tékozló. Míg tanítottam és gyógyítottam, a Te dicsőségedet mutattam fel, most felvállalom tévelygő teremtményeid minden bűnét, átkát, ítéletét és meghalok a hálátlanokért…
„Pedig, ha ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra meg újra szívből imádkoztam. Úgy jártam-keltem, mintha barátomról, testvéremről lett volna szó, mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja.” (Zsolt 35,13–14) Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátomról érkezett a hír: végstádium. Az első reakcióm az volt, hogy sírtam, sőt talán már gyászoltam is. Csak a második gondolatom volt az, hogy még nem szükséges gyászolnom, hiszen még él! Harcolni fog, és van még egy kis idő arra, hogy mi együtt harcoljunk vele a majdnem teljesen reménytelen küzdelemben. Egy testvér ilyenkor szívből imádkozik, mert ez számunkra a levegővételnél is természetesebb.…
„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” (Máté 6,16–18). Bevallom, egy olyan háború idején, amely engem is, de a szeretteimet még inkább közelről érint, cseppet sem zavarnak a kirakatba helyezett jócselekedetek. Örülök, ha látom a szolidaritás kifejezését a profilképek megváltoztatásában, bármennyire is felszínes látszatcselekedet ez, és még inkább örülök az…
„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted.” (Ézs 58,6–8) Úgy gondolom, az, hogy tinédzserként református líceumba jártam, mai napig meghatározza a hitéletemet. Akkor és ott találkoztam először a tanáraim személyében mélyen hívő felnőtt emberekkel, és még ma is emlékszem, hogy milyen…
„Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive! Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk…
A böjt, mint kegyességünk része, általában akkor válik fontossá, mikor krízisekben vagyunk. Olyan helyzetek ezek, amelyek tele vannak feszültséggel, és amelyekben megszületnek a hosszú távú döntéseink és elköteleződéseink. A krízis szükségszerű, sőt törvényszerű része az életünknek és a kapcsolatainknak – egy esély arra, hogy változzon, megújuljon az élet és a közösség. Hadd ajánljam a figyelmetekbe az 1Sám 7,2–12 igeszakaszát. A történet röviden arról szól, hogy a nép sóhajtozik az Úr után, mert morális, vallási és politikai krízisben vannak, böjtölnek, majd a böjt után Isten újabb krízisbe vezeti őket, ismét jön a filiszteusok támadása. Az elbeszélés különlegessége abban rejlik, hogy bepillantást…
„Ekkor a király parancsára előhozták Dánielt, és az oroszlánok vermébe dobták. De a király ezt mondta Dánielnek: A te Istened, akit állhatatosan tisztelsz, szabadítson meg téged! Odavittek egy követ, és a verem szájára tették; a király pedig lepecsételte azt a maga és a főrangú embereinek a gyűrűjével, hogy Dániel sorsán ne lehessen változtatni. Azután a király bement a palotájába, és böjtölve töltötte az éjszakát; nőt sem engedett be magához, és kerülte őt az álom. Pirkadatkor aztán fölkelt gyorsan a király, és az oroszlánok verméhez sietett. Amikor odaért a veremhez, szomorú hangon kiáltott Dánielnek. Így szólt Dánielhez a király: Dániel, aki…
Akkor Dávid megragadta a ruháját és megszaggatta; ugyanígy a vele levő emberek is. Zokogva gyászoltak és böjtöltek egészen estig Saul és a fia, Jónátán miatt meg az Úr népe miatt; Izráel háza miatt, mert fegyver által hullottak el. (2Sám 1,11–12) Saul és Dávid nem voltak éppen a legjobb barátságban. Saul többször is Dávid életére tört, Dávid azonban megkímélte a király életét, amikor elpusztíthatta volna. Saul fiával, Jónátánnal azonban Dávid mély, szoros barátságot ápolt. Ha csak kicsit is bele tudjuk magunkat élni Dávid helyzetébe, nem is annyira megdöbbentő, hogy Saul és Jónátán halálának hírére megszaggatta a ruháit, és a néppel együtt…
Rendkívüli időkben alapelvárás a gyors reakció. Amikor nagy vész szabadul egy országra, ott bizony tenni kell valamit. Az idő szorít, a percek fogynak, és ilyenkor minden egyes pillanat számít. A tétovázás újabb életeket követelhet, a bekövetkezett katasztrófa – legyen az bármilyen is – pedig sorra szedi az áldozatait. Krízishelyzetekben a tétlenség veszélyes, és a szó szoros értelmében véve pusztító hatású is. Jóel próféta idejében Izráel népe egy addig aligha tapasztalt természeti katasztrófával nézett szembe. Egy szinte a semmiből feltűnő sáskaraj teljesen felemésztette az ország földjein lévő gabonát, amelynek következményeként az éhezés valóságos lehetőséggé vált a nép számára. A próféta érzékletesen…
„Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt, és ezt mondtam: Ó, Uram, menny Istene, te nagy és félelmetes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik…
Mivel nekünk is két évet kellett várnunk a gyermekáldásra, így ez alatt az idő alatt sokszor találtam vigaszt Anna jól ismert történetében, aki kitartóan imádkozott a templomban, Isten pedig meghallgatta őt, és gyermeke született, Sámuel, akit aztán Istennek szentel. A történetet újraolvasva tűnt csak fel, hogy Anna nemcsak búslakodott és imádkozott, hanem azt is olvassuk, hogy „csak sírt és nem evett semmit.” (1Sám 1,7). Ez egy másféle, kevésbé szabályozott böjt, mint amilyenhez hozzá vagyunk szokva. Nem a farizeusok szigorú keretek közé szorított és időhöz kötött vallásos szokásának megélése, hanem a szomorúságának természetes következménye. Meg a tehetetlenségéé, amit a terméketlensége okán…