„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” (Máté 6,16–18).
Bevallom, egy olyan háború idején, amely engem is, de a szeretteimet még inkább közelről érint, cseppet sem zavarnak a kirakatba helyezett jócselekedetek. Örülök, ha látom a szolidaritás kifejezését a profilképek megváltoztatásában, bármennyire is felszínes látszatcselekedet ez, és még inkább örülök az összes adománygyűjtésnek, az önkéntesek lelkesedésének, az általános tenni akarásnak az országban és annak határain túl, még az imádkozó kezes emotikonoknak is örülök a Facebookon. Mert mind azt fejezik ki, hogy együtt vagyunk ebben a szörnyű helyzetben, hogy van kire számítani, és hogy a másokat ért igazságtalanság és gonoszság nem marad részvét nélkül. Miért kellene csendben tenni a dolgunkat és így segítenünk, ha a Facebook-posztok mások kedvét is meghozhatják a segítségnyújtásra, vagy lelket önthetnek azokba, akik most nehéz helyzetükben magukra hagyottnak érezhetik magukat?!
A fenti igében azonban, mint oly sok helyen a Bibliában, Jézus a képmutatás veszélyeire figyelmeztet. Arra, hogy mi van akkor, ha azért teszünk jót, mert mások elismerésére vágyunk. Azt olvassuk, hogy azok, akik így tesznek – például azért böjtölnek, hogy jó színben tűntessék fel magukat a testvérek előtt –, megkapják a jutalmukat. Mondjuk megkaphatják a vágyott elismerést az emberektől. De ennyi. Más jó nem származik erőfeszítéseikből.
A saját jóemberségünk bizonyítása miatt posztolni tehát nem vezet sok jóra. A szolidaritás kifejezésében vagy a jótékonysági akciók népszerűsítésében viszont én nem látok semmi rosszat. A lényeg tehát, hogy a saját motivációinkkal kapcsolatban őszinték legyünk magunkkal.
Másrészt érdekes, ahogyan Jézus a böjtről beszélni kezd. Nem azt mondja, „ha böjtölnétek”, vagy hogy „azok, akik közületek böjtölésbe kezdenének”, hanem hogy „amikor” böjtöltök. Azt implikálva ezzel, hogy a böjtölés nem egy régi szokás, amelynek már sem helye, sem értelme nincs, vagy amit Jézus felülírt volna, hanem ez a keresztyén élet része, aminek igenis megvan a helye és az ideje. Például veszedelem, gyász, tehetetlenség idején, vagy mondjuk háborúkor. Ilyenkor a bűnbánat és az Istenre koncentrálás eszköze tud lenni. Amit nem Istenért kedvéért teszünk, hanem azért, mert nekünk segít mindebben. Így elmondható, hogy mint oly sok minden, amit Isten kér tőlünk, a böjt is a mi javunkat szolgálja.
Molnár-Kovács Dorottya