Akkor Dávid megragadta a ruháját és megszaggatta; ugyanígy a vele levő emberek is. Zokogva gyászoltak és böjtöltek egészen estig Saul és a fia, Jónátán miatt meg az Úr népe miatt; Izráel háza miatt, mert fegyver által hullottak el. (2Sám 1,11–12)
Saul és Dávid nem voltak éppen a legjobb barátságban. Saul többször is Dávid életére tört, Dávid azonban megkímélte a király életét, amikor elpusztíthatta volna. Saul fiával, Jónátánnal azonban Dávid mély, szoros barátságot ápolt. Ha csak kicsit is bele tudjuk magunkat élni Dávid helyzetébe, nem is annyira megdöbbentő, hogy Saul és Jónátán halálának hírére megszaggatta a ruháit, és a néppel együtt böjtölt estig. Mert egy közeli szerettünk halálhíre betölthetetlen űrt hagy maga után, és szomorúság költözik a lelkünkbe, még akkor is, ha konfliktusunk volt az elhunyttal, ha nem is volt szentéletű, vagy ha fájdalmat is okozott nekünk. Különösem Jónátán elvesztése okozhatott mély fájdalmat Dávid lelkében, hiszen testvérek, legjobb barátok voltak.
Talán ösztönös, hogy ilyen tragédia hírére az ember legszívesebben megszaggatná a ruháit és beülne a porba, étel, ital nélkül zokogni estig, míg aztán némileg enyhül a fájdalom. Talán ösztönös az is, hogy ez a gyász nem magányos dolog. Felhívjuk egymást, értesítünk minden családtagot, barátot, és együtt sírunk, együtt imádkozunk, miközben együtt emlékezünk a boldog, szép napokra. A gyászolókkal együtt fogalmazzuk meg, hogy a hirtelen tragédiát nem értjük, nem tudjuk felfogni, kibírhatatlan a fájdalom, pótolhatatlan a veszteség…
Bevallottan nem az elengedés az, ami felé törekszünk. Ilyenkor, az első pillanatokban nagyon nem akarunk elengedni senkit, akit szeretünk. A lemondás fájdalmas. Az elengedés nehéz. Szorít. Görcsbe ránt. Lélekbe markol. Megfojt. Megfeszül a test, megfeszül a lélek – ahogyan böjtben is – mire lassan, talán nagyon lassan, elkezdődhet a gyógyulás.
A gyászban vállalt böjt kicsit közelebb visz az elengedéshez. Megtanít arra, hogy bár lemondhatunk számos fizikai vágyunkról, ez nem mindig olyan könnyű. A böjt rávezet arra, hogy együtt fogadjuk el az egymásnak teljesen ellentmondó érzéseket: hogy a hiányérzetet Isten betöltheti, hogy a sebek idővel kevésbé sajognak, hogy a fájdalmat öröm követi, hogy a gyászos, sötét nagypéntek után csodálatos, békés húsvét van. Kétségtelen, hogy még húsvétkor is érezzük a hiányt és a veszteséget, de ezzel együtt a béke is beköltözik a lelkünkbe: az elfogadás békéje.
Nigriny-Demeter Adrienn
