„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted.” (Ézs 58,6–8)

Úgy gondolom, az, hogy tinédzserként református líceumba jártam, mai napig meghatározza a hitéletemet. Akkor és ott találkoztam először a tanáraim személyében mélyen hívő felnőtt emberekkel, és még ma is emlékszem, hogy milyen csodálattal töltött el az az életszemlélet, ami az ő gondolkodásukat, viselkedésüket jellemezte. A hitemet tekintve a legmeghatározóbb három év volt az. Tisztán emlékszem, hogy akkor számomra mennyire egyértelmű volt nagyon sok kérdéses élethelyzet. Hogy például fel sem merült annak a gondolata, hogy ne végezzünk diakóniai munkát, ne önkénteskedjünk, esetleg ne látogassuk meg akkor az általunk rendszeresen látogatott öreg nénit, mikor épp van egy nagyon nehéz dolgozatunk vagy vizsgánk. Egyértelmű volt, hogy a szolgálat az első, Isten ügye az első, és minden másra jut majd idő és energia. Kialakul – és valóban mindig ki is alakult.

(Talán mosolyogsz most, kedves Olvasóm, ezen a naiv visszaemlékezésen, s talán úgy gondolod, hogy a tinédzsereknek azért könnyű dolguk van, a kemény élet csak később jön. Viszont érdemes megjegyezni, hogy egy tinédzser valóságában a saját kis tennivalói és kötelezettségei éppolyan fajsúllyal bírnak, mint egy felnőtt ember számára a saját dolgai.)

Arra is jól emlékszem, hogy mennyire távol toltam magamtól azoknak a felnőtt keresztyéneknek a képét, akikről úgy tűnt, hogy sokszor a saját érdekeik érvényesítését tették első helyre. Olyannak láttam őket, amilyen én biztosan nem leszek…

Most 14 év távlatából azt kell mondanom, hogy bizony pont olyan lettem. Talán a korral az ember megtanul mérlegelni, megtanul nemet mondani akkor is, mikor igent kellene, mert a munka, a család, és a kényelem kifogáshálózata össze-vissza szőtte már a lelkét, az elméjét. Talán a korral az ember bölcsebb is lesz, s már csak óvatosan osztogatja a segítségét. Jogosan kérdezi meg a kéregetőt, hogy ugyan ő miért nem dolgozik akkor, mikor ő épp keményen gürcöl. Jogosan mérlegeli, hogy ki az, aki valóban támogatásra szorul, óvatosan ügyel arra, nehogy becsapják, gondosan mérlegel, mire van ideje és mire nincs. Ésszel segít.

Mikor a fenti igerészt elolvastam, akkor azt a régi – talán jóval naivabb – énem láttam magam előtt. Hosszasan néztem az igyekezetét, s arra gondoltam, hogy meg kellene magamban őt újra találnom. Mert a kereszténység sohasem az ésszerűségről, a mérlegelésről szólt, hanem sokkal inkább arról, hogy az Istentől kapott kegyelembe kapaszkodva adni, segíteni akarjunk másoknak. Minden más pedig majd kialakul…

Papp Adrien

Írjon hozzászólást

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.