„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted.” (Ézs 58,6–8)

Úgy gondolom, az, hogy tinédzserként református líceumba jártam, mai napig meghatározza a hitéletemet. Akkor és ott találkoztam először a tanáraim személyében mélyen hívő felnőtt emberekkel, és még ma is emlékszem, hogy milyen csodálattal töltött el az az életszemlélet, ami az ő gondolkodásukat, viselkedésüket jellemezte. A hitemet tekintve a legmeghatározóbb három év volt az. Tisztán emlékszem, hogy akkor számomra mennyire egyértelmű volt nagyon sok kérdéses élethelyzet. Hogy például fel sem merült annak a gondolata, hogy ne végezzünk diakóniai munkát, ne önkénteskedjünk, esetleg ne látogassuk meg akkor az általunk rendszeresen látogatott öreg nénit, mikor épp van egy nagyon nehéz dolgozatunk vagy vizsgánk. Egyértelmű volt, hogy a szolgálat az első, Isten ügye az első, és minden másra jut majd idő és energia. Kialakul – és valóban mindig ki is alakult.

(Talán mosolyogsz most, kedves Olvasóm, ezen a naiv visszaemlékezésen, s talán úgy gondolod, hogy a tinédzsereknek azért könnyű dolguk van, a kemény élet csak később jön. Viszont érdemes megjegyezni, hogy egy tinédzser valóságában a saját kis tennivalói és kötelezettségei éppolyan fajsúllyal bírnak, mint egy felnőtt ember számára a saját dolgai.)

Arra is jól emlékszem, hogy mennyire távol toltam magamtól azoknak a felnőtt keresztyéneknek a képét, akikről úgy tűnt, hogy sokszor a saját érdekeik érvényesítését tették első helyre. Olyannak láttam őket, amilyen én biztosan nem leszek…

Most 14 év távlatából azt kell mondanom, hogy bizony pont olyan lettem. Talán a korral az ember megtanul mérlegelni, megtanul nemet mondani akkor is, mikor igent kellene, mert a munka, a család, és a kényelem kifogáshálózata össze-vissza szőtte már a lelkét, az elméjét. Talán a korral az ember bölcsebb is lesz, s már csak óvatosan osztogatja a segítségét. Jogosan kérdezi meg a kéregetőt, hogy ugyan ő miért nem dolgozik akkor, mikor ő épp keményen gürcöl. Jogosan mérlegeli, hogy ki az, aki valóban támogatásra szorul, óvatosan ügyel arra, nehogy becsapják, gondosan mérlegel, mire van ideje és mire nincs. Ésszel segít.

Mikor a fenti igerészt elolvastam, akkor azt a régi – talán jóval naivabb – énem láttam magam előtt. Hosszasan néztem az igyekezetét, s arra gondoltam, hogy meg kellene magamban őt újra találnom. Mert a kereszténység sohasem az ésszerűségről, a mérlegelésről szólt, hanem sokkal inkább arról, hogy az Istentől kapott kegyelembe kapaszkodva adni, segíteni akarjunk másoknak. Minden más pedig majd kialakul…

Papp Adrien

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .