„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,23) Unalomig ismételt közhely, hogy az ember társas lény. Szeret közösségben lenni. És mi keresztyének azt is tudjuk, hogy nem jó az embernek egyedül lennie (1Móz 2,18). Nem csoda hát, a legtöbb ember közösségre, társaságra vágyik. Közösségben jó ünnepelni, ilyenkor vidámabb a hangulat. Szerencsés, akit az ünnepen barátok vesznek körül, vagy a családdal együtt bontogatják az ajándékokat. Azonban nem csak az emberi közösség utáni vágy van mélyen belénk kódolva. A Biblia azt mondja, hogy valamikor Isten és ember között is…
Karácsonykor millióan próbáljuk megfogalmazni, mi is ennek az ünnepnek a lényege. Faljuk a legjobb idézeteket, osztjuk a neten, ami tetszik, próbáljuk előhívni azt a bizonyos karácsonyi feelinget. Valahogy úgy rágörcsölünk az egészre. Magam is így vagyok ezzel, s amikor írom ezt a rövid szösszenetet, ugyancsak felfedezem magamban azt a belső kényszert, hogy valami újat, valami igazit kell mondjak. Mintha a karácsonyi ünneplést valami kényszeresség jellemezné: muszáj jól érezzem magam, tökéletes kell legyen, az érzés is meg kell jöjjön. Ezen még tolnak egyet a filmek, a reklámok a maguk mesterkélt hangulatával. (Bár megmondom őszintén némelyik nagyon eltalálja a lényeget, sokszor jobban,…
A világ Megváltója olyan helyre érkezett, ahová bárki beléphetett. Nem volt tökéletes, nem volt illatos, nem volt díszes. De nyitva volt. Isten nem palotát választott, hanem egy állatoknak szánt vályút. Mintha azt mondaná: „Nem fényűzést keresek, hanem egy nyitott szívet.”. Az adventi időszak sokszor inkább kusza, mint rendezett. Több a kérdés, mint a válasz. De Isten pont ilyen helyre szeret érkezni. Nem a kész, hibátlan emberhez, hanem ahhoz, aki megengedi, hogy belépjen. Van hely a szívedben, az idődben, a döntéseidben? Van hely a csendnek a zajaid között? Isten akaratának a terveid között? A bizalomnak a félelmeid mögött? Adj teret a…
„Térdre borulva imádták Őt.” (Mt 2,11) A karácsonyi történetben egy egészen szép momentum az, ahogy Jézus jászlához járulnak a mezei pásztorok és a napkeleti bölcsek is. Nem olvasunk arról a Bibliában, hogy ez egy időben történt volna, csak arról, hogy mindkét társaság meglátogatja a jászolban fekvő kisgyermeket. A társadalom két nagyon ellentétes végén lévő néhány emberről van szó, akikben a közös, hogy mindent hátrahagyva siettek, hogy lássák az „üdvözítőt”, a „királyt”. És ami a jól ismert történet ezen részében számomra igazán elragadó, hogy amikor ezek a meglett férfiak – akik azért már biztosan megéltek ezt-azt – meglátják a törékeny csecsemőt…
„Ne féljetek: mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,11) A mindennapok névtelenjei, az egyszerű pásztorok egy üdvtörténeti jelentőségű eseménybe nyerhettek betekintést: nekik jelent meg először az angyal, aki örömet hirdetett: Isten emberré lett, az Atya Fiában lejött a világba, és ezáltal elhozta az örök életet a Földre. Azt szokták mondani, hogy a megosztott öröm dupla öröm, és mennyire igaz ez erre az isteni örömre, amely akkor növekszik és lesz teljes, ha egyre több emberhez eljut. A betlehemi angyalszó nemcsak a pásztorokat hívja…
Évről évre szembesülünk azzal, hogy így a békés karácsony táján valahogy még nehezebb a mi belső békénket megtalálni és táplálni. Ahogy közeledik az ünnep egyre több feladat lép elénk jelezve, hogy még ezzel is dolgunk van, így pedig egyre jobban feszülünk szét. Ráadásul a világ hatalmainak játszmája is pofátlanul betolakszik a mindennapjainkba, amitől az az érzés hatalmasodik el rajtunk, hogy az emlékeinkben szépségesen békés, kedves karácsonyok soha nem térhetnek már vissza. Sajnos azt el kell fogadnunk, hogy arra fikarcnyi ráhatásunk sincs – bármennyire is fájdalmas ezt elismerni – hogy a világ békére találjon, de hiszem és tapasztalom, hogy a saját…
„Megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” (Lk 2,7) Ma talán az egyszerűség a legnagyobb hiánycikk. Hiszen mindenhez jár már valami extra. A kávéhoz jár extra süti, hogy legközelebb is itt igyam a kávém. Egy nagyobb bevásárláshoz extra kedvezmény. Van extra díszcsomagolás, kis ajándék, valami, ami miatt legközelebb is az adott boltot, szolgáltatást veszem igénybe. S az advent is tele van kis aprósággal, rengetegféle dísszel, csillogással, akár újabb és újabb meghitt gondolattal. Adventi naptárból is van már olyan választék, hogy végig sem tudjuk nézni. Ez is egy ilyen, amit most olvasol. De…
„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (Jn 1,9) A lenyűgöző szépségű ólomüveg ablakok, amiket templomokban látunk, semmit nem érnének, hogyha nem lenne mögöttük világosság, ami láthatóvá teszi őket. Nem látszanának a színek, amik megfestik a templomot, nem rajzolódnának ki a mesterien kidolgozott formák, alakok. Mi is ilyenek vagyunk Jézus nélkül. Ha Jézus, az igazi, nagybetűs Világosság nem világosít meg minket, akkor mi sem tudunk teljes valónkban, teljes szépségünkben pompázni. Bár ez a Világosság ijesztő is lehet, mert nem csak a szép részleteket világítja meg. Nemcsak az életünk szép részeit fedi fel,…
Csendesség… Vágyom rá? Szeretnék én igazán csendben lenni? Néha igen, néha nem. Van, hogy megrémülök, mert a csendben teret kapnak a gondolataim, az emlékeim, az érzéseim. Néha viszont kiéhezve várom, mikor vonulhatok már el. Amikor hosszú ideje a mindennapok a nyüzsgésről szólnak, akkor annyira jó elcsendesedni. Ilyenkor megpróbálok lelassulni, megállni, elhallgatni. Ezek kellenek ahhoz, hogy tudjam meghallani, megérteni önmagamat és Istent, Akit igazán csak a csendben hallhatok. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsolt 46,11) Csendben maradni és elcsendesedni nem könnyű a ma emberének, pedig érzi, tudja, hogy szüksége van…
Az üresség emberi oldalról nézve nem egy pozitív dolog, hiszen ahogy nem örülünk egy üres pohárnak, amikor inni szeretnénk, úgy annak sem örülünk, ha üres az életünk, a szívünk. Ha nincs benne semmi, ami kitöltené, amivel elfoglalhatnánk magunkat, aminek örülhetnénk. Ettől függetlenül van, hogy szükségünk van erre az érzésre és állapotra ahhoz, hogy valami újjal tudjon megtelni a szívünk, az életünk. A Bibliában az üresség nem jelent rosszat, sőt gondoljunk az üres sírra, ami Jézus feltámadásáról tesz bizonyságot. Az ürességre szükségünk van ahhoz, hogy fogadni tudjuk azt a kegyelmet, áldást, ami kiárad ránk. A 90. zsoltár írója így imádkozik: „Áraszd…
A hála mindenki ajándéka. Olyan kincs, ami fizikailag nem tapintható, de hatalmas ereje van. Átformálja a gondolatainkat, a hozzáállásunkat, sőt az egész életünket. A kérdés már csak az, készek vagyunk-e gyakorolni, hogy változást hozzon a mindennapjainkba? Emlékezni, észrevenni, áldani Azt, Aki megtartott mind a mai napig. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) A fent olvasott zsoltárban Dávid arra szólít fel minket, hogy emlékezzünk. Méghozzá arra, hogy mennyi jót tett velünk Isten. Az elmúlt évek nehézségei is hatással vannak a ma emberére, így nem meglepő, hogy a gondolataink is inkább negatívak. Beszélgetéseink nagy…
Ahogy közeledünk a karácsonyhoz, úgy telítődünk az ünnepi fényekkel, zenékkel, illatokkal és ízekkel. Hangolódunk általuk, de mégis kezd sok lenni. Besokallunk. Ami az áldás alkalmas és alkalmatlan közvetítője lenne, szinte átkossá kezd válni. Sokakat feszültté tesz, ami előjön az utakon, a bevásárlásnál és a családi élet apró dolgaiban is. Az első karácsony meghatározó pillanata az volt, amikor Mária elhitte, amit az angyal mondott neki. Emberi értelemben hihetetlen és megmagyarázhatatlan, ami a Szentlélektől való fogantatásban történik, mégis valóság. Az elfogadó és meghallott áldás csodája, amiről így ír Lukács: „Minden befogadott ige áldássá válik.” (Lk 1,45) Mária az angyali köszöntés elfogadásakor lett…