Ha megkérdezném tőled, hogy Isten embere vajon pesszimista vagy optimista, te mit válaszolnál? Utánanéztem a kétféle szemléletmódnak. Azt találtam (sok egyéb különbség mellett), hogy a pesszimista vélekedés szerint a dolgok általánosságban rosszak, és csak egyre romlanak; az optimizmus ezzel szemben abban hisz, hogy minden jó irányba halad, és a derűs oldalát kell szemlélni mindennek. Elsőre azt lehetne mondani, hogy a hívő ember természetesen optimista, feltétel nélkül. A keresztyén közfelfogás, de a világi is folyamatosan azt sulykolja, hogy gondolkodjunk pozitívan, ne legyünk borúlátóak. Ugyanakkor (ha őszinték vagyunk) makacs tények ellen nem használ a rózsaszín köd. A lehetőségeink időnként tényleg egyre csak…

Te ismered a boldogmondásokat? Hegyi beszédként is szokták emlegetni, és azok közé a bibliai tanítások közé tartozik, amelyeket a legtöbben hallottak vagy olvastak már legalább egyszer életükben. Egyszerre felemelő és szívszorító olvasni: engedni, hogy átjárjon az Ige, ami által minden földi nyomorúságra vigasztaló választ ad Jézus. Boldog a szegény, az éhező, mert nagy öröksége van a mennyben, boldog, aki sír, akit gyaláznak, üldöznek, kiközösítenek, mert vigasztalást nyer. Bármilyen fájdalom, földi nehézség ellenére, vagy épp azért: boldognak nevezi az embert Jézus. De hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, kedves olvasó, ha mindezeket az Emberfiáért szenveded el. Mert Jézus megvigasztal, és nagy jutalmat…

“Bízzál az Úrban és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz.” (Zsolt 37:3) Ez egy nagyon kedves ige a számomra. A háború árnyékában vált igazán fontossá az életemben. Ezt az igét én akkor kaptam, amikor kitört a háború. Azóta is nap mint nap érzem, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Minden nap érezzük kezének erejét, védelmét és áldását. Közeledve a háború negyedik évének kezdetéhez talán te is újra elgondolkodsz a kérdésen: menni vagy maradni? Újra és újra feljön ez az emberben, főleg így az évforduló közeledtével. Meg akkor is, amikor az ember valami változást vár, hogy végre történjen már…

Az új év meg úgy egyáltalán az „új” gondolata nagyon kettős lehet bennünk. Egyik oldalról bizonyára látjuk a lehetőségeket, az előttünk álló örömöket, másik oldalról viszont ott van az, hogy mennyire hozzánőttünk már a régihez, és hogy az új nagyon gyakran ismeretlen terep számunkra. Ami pedig ismeretlen, az ijesztő is. A Szentírásban különösen is közel áll hozzám néhány prófétának a könyve. Kamaszkoromban nagyon mozgatott az a gondolat, hogy hogy lehetnék jobb. Jobb keresztyén, jobb tanuló, jobb ember és hasonlók. És úgy gondoltam, hogy ha ehhez az szükséges, hogy az Isten teljesen lerombolja az életemet, azért, hogy valami teljesen újat kezdjen,…

Visszatekintve az elmúlt évemre, nem lehetek eléggé hálás az életem áldásaiért, és azokért a dolgokért, amikre rámutatott a Szentlélek az életemben. Kezdjük először is az imádsággal. Ó, mennyi bajból húzott ki az Isten, amikor őszintén, hittel megszólítottam Őt! „Uram nekem nem megy, tényleg nem megy… Nem tudom a szívem meggyógyítani. Most, amikor már mindenhogyan próbáltam, átadom neked” – kiáltottam, és ekkor jött a segítség! Persze nem rögtön egy csettintésre, akárcsak egy mesében, de jött úgy, ahogy nem számítottam rá. Sok esetben meghallgattattak rég elmondott imádságaim, ilyenkor mindig megmosolyogtatott a tudat, hogy az Ő időzítése a legjobb. Természetesen olyan is volt,…

Ottó most már túl van mindenen. Élete akkor vált teljessé, amikor megismerte leendő feleségét, a nagy Őt, akit mindenkinél jobban szeretett – talán önmagánál is jobban. Ők ketten voltak a megtestesült szerelem és boldogság. Szemükben tűzzel, szívükben szeretettel vágtak bele a közös, immár majdnem teljes életbe. Majdnem teljes, hiszen nem született gyermekük. Bármennyire is szerették volna, ez valahogy nem sikerült. Így is boldog, békés életet éltek le együtt, már amennyire egy házasságban az ember boldog lehet. Leélték az életüket. És egyszer csak Otto egyedül maradt. Túl mindenen. Innen indul Az ember, akit Ottónak hívnak c. amerikai film, a főszerepben Tom…

Akkor imádkozom a legtöbbet, amikor valaki, akit szeretek, beteg (Most kell ítélkezni, bár később is lesz még rá alkalom.). A tehetetlenség érzése és a szembesülés a halandósággal eszembe juttatja, milyen nagy szükségem van Istenre – pedig általában ezt a gondolatot teljesen akaratlanul, mégis nagyon ügyesen el tudom nyomni magamban. Néhány évvel ezelőtt egy lelkész barátom arról beszélt, hogy a kultúránk mennyire próbálja elkerülni a halál gondolatát, hogy úgy élünk, mintha nem is létezne halál. Mivel én mindig is aggódó típus voltam, az első gondolatom ezzel kapcsolatban az egyet nem értés volt: én folyamatosan attól félek, hogy valaki, akit szeretek, meghal.…

2024 elején egy merész újévi fogadalmat tettem: elolvasok 100 könyvet az év során. Főleg szórakozásból és a kihívás kedvéért, de azért is, mert tudom, mennyi mindent nyerhet az ember az olvasásból: új perspektívát a világra, a megélt élményeinkre, tudást, empátiát embertársaink felé, elmélyülést olyan témákban, amelyekre korábban sosem szántunk időt. A 100 könyv között volt a romantikustól kezdve a fantasy-n át a történelmi regényig sokféle műfaj, és természetesen nem kevés mellényúlás is. De az alábbiakban a TeSó blog olvasói számára kifejezetten azokat a könyveket gyűjtöttem össze, amelyek nem csupán szórakoztatóak és elgondolkodtatóak voltak, hanem mélyebb betekintést nyújtanak a hit és…

Karácsony előtt pár nappal néhányan arra vállalkoztunk, hogy bemegyünk a börtönbe a Megváltó örömhírét vinni az ott lakóknak. Nem a legkönnyebb szolgálat ez, és nem is egyszerű vállalkozás. Bennem mégis az motoszkált, hogy ez egy nagyon különleges lehetőség. Valamilyen formában be kell vinni az Urat az eltévedteknek. Mikor, ha most nem?! Előtte volt egy felkészítés, hogy mi lesz a program, mihez tartsuk magunkat odabenn, mire számítsunk. Nem először jártam börtön falak között, nagyjából képben voltam, hogy mi vár ott rám. Amire azonban nem voltam felkészülve: miközben Jézus nevében mentünk “fényt vinni a sötétségbe”, valójában pont, hogy Vele találkoztunk odabenn. Az…

Advent idején többféle módon készülődtünk a gyerekekkel az ünnepre. Volt egy olyan adventi naptárunk is, amelyben egy karácsonyi ablakdíszt készítettünk. Minden napra volt valami vágnivaló, és egy igeszakasz, amin lehetett elmélkedni. Az elején elég jól haladtunk, aztán az egyre sűrűsödő programok miatt elmaradoztak a részletek. Karácsonyra nem készült el teljesen, de nem is zavart, hiszen ablakdísz nélkül is van ünnep. Szenteste a templomban istentisztelet előtt egy testvér megdicsérte, hogy látták, milyen jó ablakdíszünk van. Mondtam is, hogy sajnos nem készült el teljesen. Aztán szíven ütött a dolog, és tovább már csak magamban gondolkodtam. Hiszen ott volt az istálló, a csillag,…

Lassan minden házban lekerülnek a karácsonyi dekorációk, eltűnnek a csillogó fények, és a nappalit sem díszíti már sokáig a fenyőfa. Gyermekkoromban nagyon szomorú voltam, amikor leszedtük a karácsonyfát. Úgy éreztem, ezzel megszűnik valami, amihez eddig kötődtem. Az ünnepnapok vége ráadásul sok családban búcsúzással járt nemcsak a fenyőtől, hanem egymástól is. Ez ma sincs másként: mindenki visszatér a munkájához, és ez sokszor azzal jár, hogy hosszú hónapokra elbúcsúzik a szeretteitől. Később megértette velem Isten, hogy a karácsony csodája nem múlik el a díszek és a fenyő elpakolásával, és milyen jó, hogy ez így van! Hogy a szeretet lángja tovább ég(het), és…

Megfigyelted, hogy minél előrébb halad az ember a korban, annál könnyebben pereg ki a kezei közül az élet? Telnek a napok, egyik megoldandó feladat jön a másik után, aztán hármat pislogsz, és már megint itt az év vége. „Ragadd meg a napot!”, mondták a régiek, és ők valószínűleg másképp értették, de engem ez a mondat arra indít, hogy ne engedjem elfolyni az életemet, hanem tegyem tudatossá, jelentőségteljessé. Néhány éve hagyománnyá vált nálam, hogy az igét, amit szilveszter éjjel áldásként a lelkipásztoromtól kapok, egyfajta iránytűként bevésem a szívembe, és a kis kártyát berakom a pénztárcámba is, hogy újra és újra visszaolvashassam,…