Akkor imádkozom a legtöbbet, amikor valaki, akit szeretek, beteg (Most kell ítélkezni, bár később is lesz még rá alkalom.). A tehetetlenség érzése és a szembesülés a halandósággal eszembe juttatja, milyen nagy szükségem van Istenre – pedig általában ezt a gondolatot teljesen akaratlanul, mégis nagyon ügyesen el tudom nyomni magamban. Néhány évvel ezelőtt egy lelkész barátom arról beszélt, hogy a kultúránk mennyire próbálja elkerülni a halál gondolatát, hogy úgy élünk, mintha nem is létezne halál. Mivel én mindig is aggódó típus voltam, az első gondolatom ezzel kapcsolatban az egyet nem értés volt: én folyamatosan attól félek, hogy valaki, akit szeretek, meghal. De azt is könnyű volt belátni, hogy milyen értelemben van mégis igaza. Korábban azt gondoltam, hogy a folyamatos aggodalmaskodásom és a szeretteim féltése annak a bizonyítéka, hogy én egyáltalán nem kerülöm a szembenézést a halállal. De a félelem pont nem a halál elfogadásának, hanem a teljes elkerülésének az indikátora.
Ernest Becker Pulitzer-díjas műve, A halál tagadása is erről szól: hogy az emberi kultúra nagy részét mennyire mélyen áthatja a halandóság nem teljesen tudatos tagadása, tudomásul-nem-vétele. Becker szerint a sikereink, amelyeket elérünk, örökségünk, amelyet igyekszünk hátrahagyni, még az utódaink felnevelése is többek között arról szól, hogy valamilyen módon meghaladjuk a saját elmúlásunkat. Hogy mégse tűnjünk el nyomtalanul, mintha sosem léteztünk volna. Pedig – ahogyan Becker állítja – a halandóság az emberségünk egyik esszenciája.
Nemcsak Becker, hanem a népszerű keresztyén szerző, C.S. Lewis is írt A fájdalom című könyvében a haláltól való félelemről. Ő a keresztyén perspektíva szerint ír arról, hogy Krisztus által a halál, bár ugyanolyan valóságos, de már nem az abszolút végpontot jelenti, hanem egy átjárót az Istennel való örök életre. A Narnia szerzője arra hívja az olvasóit, hogy ne megkerülni, elkerülni, figyelmen kívül hagyni vagy letagadni próbáljuk a halált, hanem engedjük, hogy a halál elkerülhetetlensége megváltoztassa, hogyan élünk a mában, hogyan találunk értelmet a szenvedésben, és hogyan viszonyulunk a gyászhoz, mások elmúlásához.
Tudom, hogy keresztyénként az lenne az elvárható tőlem, hogy örömmel és vágyakozással beszéljek arról, amikor végre találkozhatok a Teremtőmmel. Ez az, amit hívőként mondani kell, érezni kell. De ha most erről írnék, az egyszerűen nem lenne igaz. Legalábbis egyelőre nem. Az igazság egyelőre az, hogy úgy érzem, Isten annyira csodálatos világot teremtett! Olyan világot, amely tele van szeretettel, kapcsolatokkal és olyan élményekkel, amelyekbe nem tudok nem kapaszkodni. Úgy érzem, hogy annyi minden van még ebben az életben, ami megtapasztalható, megismerhető, értékelhető.
Időnként előfordul velem, hogy konfliktusba kerül bennem az, amiről azt gondolom, hogy éreznem kellene, és az, amit valójában érzek. Én őszintén szeretném azt érezni, hogy a haláltól nincs okunk félni, és hogy az nem más, mint egy lépés valami felé, amely még csodálatosabb ennél az életnél. Nem az a probléma, hogy ne hinnék a keresztyénségnek ebben a teljesen alapvető tanításában. Hiszem az örök életet. És mégis, a teremtett világ szépsége és örömei megnehezítik számomra, hogy őszinte vágyakozással tekintsek arra az időre, amikor mindezt hátra kell hagynom.
Az én személyes küzdelmemnek az egyik oka az, hogy a tökéletes örök élet meghaladja a képzelőerőmet. Könnyen lehet, hogy mindattól, amit már előre gyászolok, nem is kell örökre elbúcsúznom. A hitem gyengeségéből adódik, hogy két kézzel kapaszkodom abba, amit már ismerek és szeretek, ahelyett, amiben hiszek, de amiről csak homályos elképzeléseim vannak – hiszen nem is lehetnek másmilyenek.
Szóval erről sem azért írok most, mert én már megértettem a lényeget. Még nem érkeztem meg a célhoz, amikor teljes békével és megnyugvással elfogadom és várom a halált, mint Isten tökéletes tervének részét. De abban bízom, hogy a küzdelem elismerése, kimondása, amely egyben felhívás is egy beszélgetésre – egy lépéssel közelebb vezethet a célhoz.
Molnár-Kovács Dorottya
