1. nap – December 1. Jézus az ajtóban áll és zörget (Jel 3,20). Teljes valóságban jön, koldusként, léha, kicsapongó embergyerekként rongyos ruhában, segítséget kérve. Ő jön szembe veled mindenkiben, akivel találkozol. Amíg emberek vannak, Krisztus járni fogja a földet, mint a szomszédod, mint akin keresztül Isten megszólít téged, beszél hozzád és igénye van rád. Ez az adventi üzenet nagy komolysága és áldottsága. Krisztus az ajtóban áll; emberként él közöttünk. Be akarod zárni az ajtót, vagy inkább kinyitnád? Furcsán érhet minket az, hogy ilyen közeliként látjuk Krisztust, de mindezt ő mondta és akik visszakoznak az adventi üzenet komoly realitásától, nem beszélhetnek…

„Miért harcoltok, vitatkoztok és veszekedtek egymással? Mert folyton önző kívánságok dúlnak a szívetekben! Nagyon kívántok megszerezni bizonyos dolgokat, de nem kapjátok meg. Ezért gyilkoltok, irigykedtek másokra, és mégsem tudjátok megszerezni, amit szeretnétek. Veszekedtek és harcoltok, mégsem kapjátok meg, amit akartok, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, mégsem kapjátok meg, mert nem helyes indulattal kéritek. Hiszen csak arra kellene, hogy önző módon magatok élvezzétek. Olyanok vagytok Istenhez, mint a férjéhez hűtlen, házasságtörő asszony! Hát nem tudjátok, hogy a világot szeretni annyi, mint Istent gyűlölni? Ha valaki a világ barátja akar lenni, az Isten ellensége lesz.” (Jakab 4,1-4 EFO)

„Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára. Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét; sokan látták és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.” (Zsolt 40, 1-3.) „Várván vártam az Urat…” A várakozás csodája türelemre és odafigyelésre késztet. A hit és bizalom megerősödik, és az ember egyszer csak belekerül abba az áldott állapotba, amikor szíve megnyílhat a természetfeletti felé. A várakozás sejteni enged, ekkor végiggondoljuk százszor és ezerszer, mi lesz, ha beteljesedik mindaz, amiben reménykedünk. Mint a…

A 21. században sokakat foglalkoztat, hogy hogyan találják meg az igazit. Sokféle módszert kínál elénk a világ, és sajnos gyakran a gyülekezeti fiatalok is ezekkel a módszerekkel próbálkoznak. Én is még a párválasztás előtt állok, így sokat jelent számomra, amikor a szüleim újra meg újra elmondják, hogyan vezette őket Isten egymáshoz. Mert nekünk, keresztyéneknek van Valakink, aki útmutatást ad, segít választani.

Rám esteledett, csak úgy meglepett, mint mindig. Még most kezdtem a napot, még most is érzem terhének súlyát a vállaimon, még most nyeltem le a reggeli kávém utolsó, már-már kihűlőben lévő kortyát… és újra este van. De bevallom, olyan kedves szívemnek ez a napszak, főleg így ősz tájékán. Ez idő tájt kiszabadulok a természetbe és csak úgy szívom be a friss levegőt, mely ilyenkor betölti a tüdőm minden egyes kis pontját. Közben hosszú percekig élvezem az utcai világítás fényében vetkőző, kopár fák elnyúlt ágait. Én annyi szépet látok ebben a sokaknak nyomasztó és rideg, nyálkás időben. Előszeretettel toccsanok egy-egy…

Lassan már 4 éve élek a világ egyik  legjobbnak/ legélhetőbbnek/leggazdagabbnak mondott országában, Kanadában, és időnként elmorfondírozok rajta: megérte kijönni? De abban a pillanatban, ahogy leírtam, kimondtam, hogy „megérte-e kijönni?”, már meg is szólaltak a hangok a fejemben – igen hangok, mégpedig  azoknak a hangjai, akik itt vannak már évek óta és azzal szokták kezdeni az új bevándorlókkal való beszélgetést, hogy „Majd meglátod, ha…”, „Te is észreveszed később…” valamint „Rá fogsz jönni, hogy…”. Ilyenkor olyasmi szokott következni a továbbiakban, hogy „csak az első 5 év nehéz …”, vagy „ha először hazalátogatsz, utána másképpen fogsz gondolkodni…”, „az első pár évben nem szabad…

„Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”(Galata 2,20)  „Nem vagyok jó keresztyén, mert…” – gondoltam, mondtam már sokszor. Vannak olyan periódusai az életemnek, amikor a hívő keresztyén ember rossz példája vagyok; adódnak olyan helyzetek, amelyekre a reakcióm nem éppen krisztusi. És igen: jó lenne néha megmondani a magamét, kiosztani a másikat, mindezt egyáltalán nem építő szándékkal. Szívesen ítéletre küldenék másokat egy-egy tette alapján, jogosan vagy épp jogtalanul. Talán sokakhoz hasonlóan én is szeretném időnként felhasználni akár testi erőmet is, hogy rendezzek egy igazságtalan helyzetet. De miért is nem teszem, tesszük mindezeket meg?

Maximalizmus. Igazi divatfogalom. Én maximalista vagyok, nem nyugszom, míg el nem végzek jól egy feladatot. Fontos, hogy jól teljesítsek. Hogy a tanáraim, a főnökeim, a férjem/feleségem, anyám/apám, anyósom/apósom előtt maximumot nyújtsak, nekik megfeleljek. Ezért hajtok, keményen. Maximalista vagyok. Tudod milyen ez, meg kell mindig mindenkinek felelni. … Ja és keresztyén is vagyok. Igen, járok templomba, szolgálok, ha épp időm engedi – persze nehéz, mert maximalista vagyok. …

„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35) Gyermekként sokat kutakodtam nagyszüleim szekrényeiben megsárgult, megkopott régi fényképek után. Szerettem ilyen fényképeket nézegetni. Úgy éreztem magam közben, mintha időutazó lennék, aki a képek alapos szemügyre vételével pár pillanatra visszaléphet oda, ahol a maiak közül csak nagyon kevesen jártak. A múltba, ami annyi titokzatos, különleges és visszahozhatatlannak tűnő emléket hordoz magában elrejtve. A nagyszüleim családjairól készült fényképek először mindig arra döbbentettek rá, hogy ők is voltak fiatalok, nekik is volt gyerekkoruk. „Vajon milyen lehetett?” – kérdeztem magamtól elgondolkodva. Ők is jártak iskolába, nekik is voltak játékaik, sőt voltak…

„Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel a keresztjét és kövessen engem.” (Márk 8,34) A 21. század és a keresztyénség sokak szerint nem összeegyeztethető fogalmak, mivel a köztudat szerint a keresztyénség túlzottan konzervatív értékrendet képvisel/követel meg, míg a 21. század szabad és modern. Többször döbbentem rá arra, hogy a mai kor keresztyénsége ezt a szakadékot úgy hidalja át, hogy a modernséget, korszellemet egyfajta szabadosságként éli meg.

Néhány évvel ezelőtt a vizsgaidőszak ideje alatt történt, hogy egy késő esti beszélgetés során egy kedves barátommal azon elmélkedtünk, hogy az emberek, miért teszik azt, amit, és miért úgy, ahogyan. Persze a legtöbb kérdésre sablonszerűen ráhúztuk a következő választ (és annak különböző megfogalmazásait): hát a Sátán ösztönzése miatt. A beszélgetés azonban egyszer csak nem várt fordulatot vett – egy sajátos pillanatban, olyan mondat hagyta el egyikünk száját, ami mindkettőnket meglepett: „Jólvanmár’, ne kenjünk mindent szegény Sátánra.” Ezután egy perc néma csend következett, amiben csak egy nagyon messze lévő tücsök ciripelését lehetett hallani. Cirip, cirip.

„Nem szomjaznak, amíg a pusztán át vezeti őket. A kősziklából vizet fakaszt nekik, megnyitja a kősziklát, és víz ömlik belőle.” (Ézs 48, 21) Emlékszem megtérésem idejére. Kétségbe voltam esve, nem volt semmi reményem arra, hogy magamtól jóvátegyem mindazt, amit elrontottam. Isten mégis megszólított, és megmutatta bűneimet. Bevallottam neki mindent, és úgy éreztem magam, mintha hatalmas kövek estek volna le a szívemről. Megtisztultam. Megtanított valami olyanra, amit előtte nem is képzeltem. Ültem a régi, kopott templompadban, és örültem, hogy valóban szól hozzám a Teremtő. Boldogság töltött el: megszabadultam! „Istennel semmi sem lehetetlen! A rablónak is nekirontok, a falon is átugrom!”