„Szerettem volna nagyra törni, megfejteni a titkokat,
a gondolatnak fecskeszárnyán bejárni kéklő ormokat.
De lassan-lassan már belátom, merőben más az én utam,
a hétköznapok dzsungelébe parancsolt vissza jó Uram.”

Éreztél már hasonlót? Hogy szerettél volna valamit tenni, valami nagyot. Mondjuk elvállalni egy ifis vagy gyülekezeti szolgálatot, amire senki más nem jelentkezett? De hezitáltál, mert egy belső hang azt kezdte el suttogni neked, hogy „kevés vagy te ehhez”, „majd megcsinálja más”. Sok ilyen esetben lapítottam már én is, a Sátán legnagyobb örömére. Utólag belegondolva az Úr jellemformáló próbája lett volna, ha igent mondok, de engedtem sok olyan negatív tényezőnek, helytelen önértékelésnek, amit azóta az Úrral apránként írtunk ki az életemből.

Számomra mindig is az éneklés volt az, amiről azt hittem, ezzel majd meghódítom a világot, ezzel majd én leszek az, aki minden táborban és összejövetelen mikrofont ragad, és a hangjától szinte mindenki boldog. Volt pár szép évem ebben a szolgálatban még aktív KRISZ-es éveim alatt és után is, sőt, jelenleg is része vagyok dicsőítő csapatnak, de rá kellett jönnöm, nem lehet ez az egyetlen rés, amit betöltök, mert talán több is van bennem. Jelenleg azt élem, hogy csendben várok a lehetőségekre. Próbálom észrevenni a várfalon a repedéseket, és sokszor a háttérből, láthatatlanul munkálkodni, hogy véletlenül se kísértsen meg a kérkedés gondolata. Lelkészfeleségként, tiszteletes asszonyként sok olyan teendő akad, amihez úgy gondoltam kevés vagyok. Idővel megmutatta az Úr, hogy amire elhívott, arra képessé is tud tenni. De mindent a maga idejében. Persze sohasem egyszerű a kivárás. Fontos azt a gondolatot az eszünkbe vésni, hogy a szolgálat legfőbb alapja az alázat. Jézus ebben (is) olyan sok remek példát mutat. Ő mindig tettrekész volt, de tudott várni is. A fent elkezdett ének folytatása gyakran motivál, amikor nem érzem magam olyan hasznosnak: „Apró csavarnak is kell lenni, hogy jól menjen a gépezet”. Valóban, a legapróbbnak tűnő szolgálat is nélkülözhetetlen Isten országa építésében.

A helyes önértékelés mellett az is fontos, hogy merjünk feladatot kérni és kérdezni. Ha egy közösség tagjai vagyunk – legyen az ifi vagy gyülekezet – jó tudni, hogy kihez forduljunk egy lelkesítő beszélgetésért, imádkozásért, ami segíthet felfedni saját magunk előtt is, hogy mi rejlik bennünk.

S a legfontosabb a szolgálatvállalásunk útján: a napi kapcsolat Istennel. Sokan olyan nagy dolgokra gondolnak, amikor felmerül ez a téma, pedig nem feltétlenül kell. Szerintem Isten a mindennapokban rejlő feladatokat is odateszi elénk. A kérdés, hogy mennyire járunk nyitott szemmel, és mennyire vesszük észre a bagatell, kicsinek tűnő lehetőségekben is az Ő jelenlétét, jellemformáló próbáját. Gondolok itt egy buszon átengedett helyre vagy a forgalomban elénk engedett autóra – napi kis dolgokra, amik mind azt munkálják, amit a szeretet parancsolatában ránk bízott az Úr.

Bátorítalak, hogy Isten vezetésével fordítsd át a szégyenlősség és félelem bénító érzését, és tekints minden apró feladatra lehetőségként.

„Elhívtalak, azért, hogy nékem szolgálj,
Elhívtalak azért, hogy nékem élj.
Engem kövess, ha szégyen ér is téged,
Én küldelek, vigyázok rád, ne félj!”

Hidi Erika

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .