Advent csendjében különös fényben áll Mária és Erzsébet találkozása (Lk 1,39–56).
Két asszony, két élethelyzet, két ígéret – és egy mozdulat, amely mindent összeköt: a szeretetből fakadó szolgálat.
Mária nem kötelességből indul útnak. Nem várja el tőle senki. Egyszerűen érzi, hogy a szolgálat gyakran nem látványos tettekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy jelen vagyunk valaki mellett – figyelemmel, türelemmel, szívből fakadó odafordulással.
Erzsébet pedig azért tud örömben kiteljesedni, mert felismeri Máriában az Isten munkáját.
Nem hasonlítgat, nem kérdőjelez meg, nem verseng, hanem áldást mond. Így lesz az ő jelenléte is szolgálattá.
Sokszor, amikor a szolgálat szót halljuk, nagy tettekre, hősies jótékonykodásra gondolunk. Pedig a szolgálat legtöbbször nem ott kezdődik, ahol a világ tapsolna, hanem ott, ahol csend van. Ahol a jelenlét számít, nem a teljesítmény.
Ebben az adventben azok között szeretnék szolgálni, akik a legközelebb vannak hozzám. Úgy szeretnék a gyerekeim mellett lenni, hogy a gondolataim ne a mosatlan edényekre vándoroljanak vissza, hanem rájuk figyeljek egészen. A barátaimnak nem okos szavakat szeretnék adni, hanem azt, amire talán a legnagyobb szükségük van: megértő figyelmet. A nagymamámat nem kötelességből szeretném felhívni, hanem szívből, hogy érezze nem kipipálom a teendők listájáról, hanem örömmel fordulok felé. Szeretném a szomszédaimat úgy megszólítani, hogy legyen türelmem végighallgatni őket, anélkül hogy fejben már tovább sietnék.
A szolgálat sokszor láthatatlan, halk, lassan érlelődő jelenlét. De éppen ezért jut el a legmélyebbre – mert figyelmen, türelmen, odaforduláson keresztül munkálkodik.
A szolgálat nem messze van.
A szolgálat ott kezdődik, ahol éppen állunk.
Böszörményi-Bálint Eszter
