A szászországi Meissen dómjának egyik oltárképe jár manapság a fejemben, amit augusztus elején volt szerencsém saját szememmel is látni. A kép a maga részletgazdagsága mellett egy sajátos kontrasztot tár elénk. A Kisjézus kiszolgáltatottan ül édesanyja ölében, testét alig takarja némi göngyöleg – maga az elesettség, a törékenység és mégis hatalom és tekintély fikarcnyi megnyilvánulása nélkül. Körülötte ott vannak a kor nagyjai, az ékes ruhába öltözött érsek, a felcicomázott pompában megjelenő fejedelem, messziről jött egzotikus alakok, akik mind trónusokról és magasodó székekről szállnak alá, hogy meghajtsák térdüket a kisded előtt.
Furcsamód első gondolatom az volt a megható látvány után, hogy ez az egész csak színjáték lehetett. Hogy annak idején az éppen regnáló egyházi és világi főemberek summás összeget fizethettek azért a festőnek, hogy ilyen ájtatos módon pingálja őket a képre. Elvégre a szegény Megváltó előtt mégsem illik dölyfösen és felmagasztalt testtartásban megjelenni. Az igazi indítékot valószínűleg már maga alá temette a történelem, saját gyanúm azonban mégiscsak sokatmondónak bizonyul – számomra mindenképp. Mert manapság mintha kiment volna a divatból a Krisztus előtti őszinte leborulás szokása. Jézus egyre közkedveltebb személlyé válik, vonatkoztatási ponttá, akit bátran be lehet idézni saját igazunk alátámasztására. Ő a kapitalizmus és az elnyomó hatalom lerontója, aki ostorral űzi ki a mai egyházi-világi farizeusokat a stúdiókból, kormányépületekből és a társadalom színhelyeiről. Ő az értékforradalmár, aki maga kezdett neki a ma ismert nyugati civilizáció alapjainak lefektetésének, kijelölve azt az utat, amin a hagyomány mellett elkötelezett családoknak és társadalmaknak járni kell. Ő a táltosherceg, aki mindig különös gondot visel a Kárpátok kebelén belül lévőkre, sajátos és megfellebezhetetlen missziót bízva kis kedvenc népére. De Ő a mindenre igent mondó, a sekélyességet nem felkavaró, mindenkit megértő és senki igazságát meg nem kérdőjelező pajti is, akinek egyetlen bánata, hogy még nem jött el a világbéke a Földre. Szóval valahol az az érzésem, hogy túl sokat beszélünk Jézusról, miközben minden kijelentésünkben mi vagyunk jelen. A szekértáborok kedvenc megmondóembereit pedig azonnal a hiteltelenség vádjával lehet illetni, mihelyt szájukra veszik a nevet.
Talán túlzottan naiv vagyok, amikor azt gondolom, hogy minden vélt vagy valós áthidalhatatlan szakadékot az eltérő meggyőződéssel bíró emberek és csoportok között egyedül ez a kisded tud áthidalni. Ha a mindennapi életben egy karonülő gyermekre téved a tekintetünk, vagy inkább az ő szeme ránk, minden sejtünk megmoccan, óhatatlanul is mosolyogni kezdünk és megszűnünk ennek vagy annak lenni. Reménykedő emberekké válunk tele melegséggel, kedvességgel és szeretettel. Lehajolunk hozzá, játszani kezdünk vele, magunk mögött hagyjuk az öt perce még annyira bosszantó és felkavaró eseményeket. Meggyőződésem, hogy talán többet kéne térdelnünk Jézus előtt, mint beszélni Jézusról. Azt magam is tapasztalom, hogy borzalmasan nehéz letenni a saját koronánkat, tömjénünket, mirhánkat, aranyunkat, igazságunkat, meggyőződéseinket, elköteleződéseinket (és miegymást), és lecsupaszodva odaállni elé. Térdet hajtani akkor, amikor megszoktuk, hogy előttünk térdelnek. Megalázkodni, miközben bevett szokásunk a magasból szemlélni a dolgokat és az embereket. A kockázat valós: kiröhöghetnek, gúny tárgyává lehetek, a játszmákon kívülre szakadva elveszthetem a fonalat, magam is a kispadra kerülhetek. De van-e értelme nem ebben a térdeplő őszinteségben élni az életet? Az apostol szerint egyszer úgy is minden térd meghajol előtte (Fil 2,10), úgyhogy talán nem árt már most megszokni ezt a pozíciót. Mert ott lent, a kisded körül létrejöhet az, amit eddig semmilyen filozófiai, politikai vagy civil kezdeményezés nem tudott még elérni: az egyenlőség. Megtörténhet ugyanis, hogy rájövünk: egyenlően bűnös és egyenlően megváltott emberek vagyunk Őelőtte, akik meztelenül, ruhák és címek nélkül borulunk le előtte.
Homoki Gyula
