„Zarándokének. Dávidé. Ha nem lett volna velünk az Úr – vallja meg ezt Izráel! -, ha nem lett volna velünk az Úr, amikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk. Akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat. Átcsaptak volna rajtunk a tajtékzó vizek. Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak! Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 124)

Kicsit olyan ez a zarándokének Dávid tollából, mint amikor épp nem tudunk éjszakánként elaludni, közben kattog az agyunk, bámuljuk a plafont eljátszva a gondolattal: mi lett volna, ha…? S behelyettesítjük a kérdő mondatba az aktuális álmainkat, lehetetlennek tűnő terveinket, fantasztikusabbnál fantasztikusabb vágyainkat, és persze a legvégén visszazökkenünk a magunk valóságába talán tudatosan elhessegetve ezeket a gondolatokat. Néhány percre gyermekké válunk, optimistává, reménykedővé, aztán pedig visszazuhanunk a szürke valóságba. Dávid ennél már többet látott, többet értett meg a földi élet törvényszerűségeiből, bőven volt már hittapasztalata. Ezért tágabb az ő látóköre, életízűek a szavai. A saját küzdelmein, győzelmein és bukásain keresztül tanult, és így létrejött a képessége arra, hogy észrevegye az életében folyamatosan munkálkodó Istent. Nem másról szól ugyanis ez a zsoltár, mint a lehetőségekről: úgy a sikerre, mint a bukásra; úgy az áldott életvitelre, mint a sorozatos veszteségre. Dávid az írja, hogy Isten jelenléte, illetve hozzánk való viszonya megváltoztatja a dolgok egyensúlyát, elbillenti a mérleget…

 A legszembetűnőbb félmondat ez: „ha nem lett volna velünk az Úr…”. Dávid az elkerült veszteségekről beszél. Egy óriási horderejű hitvallás ez, melynek során az ember visszanéz a saját életútjára, a számtalan nehéz pillanatra, amikor minden véget érhetett volna, és azt mondja: azért nem történt meg, azért vagyok ma itt, mert velem volt, velünk volt az Isten. Személyesen úgy látom, hogy még hívő emberként is alapvetően ritkán gondolunk erre. Hétköznapi dolgokon néha túl sokat bosszankodunk, nyavalygunk. A sok tévedésünk, rossz döntésünk után, amikor végre megtaláljuk a megoldást, , azon kezdünk sopánkodni, hogy de jó lett volna rögtön ezzel kezdeni. Ám ritkán gondolunk arra, hogy a magunk útkeresése, a megoldás felkutatása is élettapasztalat, sőt, a csalódások, üresjáratok, zsákutcák is mind-mind eszközök abban, hogy fejlődjünk, érlelődjünk és valami nagyobbra felkészüljünk. A bukásaink árán megszerzett élettapasztalat pedig később győzelmekhez vezet bennünket.

Dávid azt rögzíti ebben a zsoltárban, hogy a veszteségek, próbatételek és nyomorúságok közepette nem emberi ügyességen, erőn vagy talpraesettségen múlt a megtartatása – noha volt már bőven mögötte annyi harci tapasztalat, megnyert csata, hogy akár ezzel is henceghetne. Mégis azt vallja alázattal: azért menekült meg, mert vele volt az Úr. Egyfelől alázat, másfelől reménység tükröződik ebben a mondatban. Ha újra úgy alakul, hogy szorul a hurok, vesztésre állunk, kifogytunk az emberi opciókból, jusson eszünkbe: végső soron minden Istennél dől el. Ami most velünk zajlik, talán fájdalmas, talán csak nehéz és érthetetlen, de utólag minden a helyére kerül.

Parányi kitérőként: az a Dávid írja e sorokat, akinek az élete hajnalán bizonyára zokon esett, hogy már gyermekként úgy rendelkezett felőle az apja, hogy ő lesz a kis segéd a háznál. A legkisebbet nem taníttatta, nem képezte ki hivatásos katonának, mint a bátyjait, hanem azt mondta: maradj itthon, te fogod őrizni a juhokat. Milyen bántó és méltatlan lehet nyolcadik gyermekként azt tapasztalni, hogy engem kevésbé szeretnek, engem csak inasnak használnak a szüleim. Dávid nem értett a kardforgatáshoz, nem volt saját pajzsa vagy páncélja, a pusztában legelő juhokat egy roppant egyszerű eszközzel, parittyával védelmezte. Ott és akkor úgy érezhette, hogy számára nagyon beszűkültek az élet lehetőségei. Ugyan milyen jövőképe lehetett egy falusi pásztorgyereknek? Az Úr pedig megmutatta az ő életében, hogy ezek a látszólag beszűkülő lehetőségek eszközzé válhatnak abban, hogy igazán azzá váljon, akivé lennie kellett. Amikor kilép a harcmezőre Góliáttal szemben, gyakorlatilag egyetlen fegyvernemben sem győzhetett volna ellene, annyival erősebb és képzettebb volt nála a filiszteusok elitkatonája. Azonban Dávid imádsággal indul a harcba, és amikor elröpítette a parányi kövecskét a parittyájából, és az óriás holtan rogyott össze a két hadsereg szeme láttára, mindjárt más fénytörésbe került az egész gyermekkora, hátratétele és látszólagos mellőzése. Dávidot Isten már nagyon régen készítette erre a pillanatra, sok szomorú, bánatos éven át edzette erre a győzelemre. Az Úr szándékosan alakította úgy Dávidnak az életét, hogy a döntő pillanatban egy elsöprő győzelmet adhasson a kezébe.

„A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta…” – úgy nem mellesleg néha emlékeztetnünk kell magunkat erre. A világmindenség Alkotója, életünk Tervezője dolgozik rajtunk és bennünk. Néha kemény eszközökkel, néha keservesen hosszú időszakokon át, mégis a javunkra, a lehetőségeinket kitágítva, áldást készítve. Merjük alázattal elhinni, és Dáviddal együtt megvallani, hogy sok keserűségtől, veszteségtől és bánattól kímélt meg az Úr, amikor megengedett próbákat, betegségeket, hátratételeket az életünkben! Higgyünk abban, hogy többet és jobbat készített el számunkra, mint amit tudatosan el kellett engednünk! A zarándok útja már csak ilyen…

Szimkovics Tibor

2 hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “Ha nem lett volna velünk az Úr” Vigyázz ezzel a kijelentéssel,mert ha azt hiszed az Úr nincs minden pillanatban veled,akkor nem érted a lényeget. A másik ok pedig az,hogy nagyon könnyen magunk mellett látjuk az Urat,ami nem lenne baj,csakhogy azt hisszük,hogy kizárólag velünk van. Nagyon szeretjük kisajátítani és abban a pillanatban mikor meg vagyunk róla győződve,hogy jót cselekszünk,azt mondjuk az Úr velünk van. Jobban tennénk,ha ezt rábíznánk az Úrra. Majd ő eldönti,hogy kivel van.(persze mindenkivel,de előbb ezt értsd meg)

    “Dávid … többet értett meg a földi élet törvényszerűségeiből” Valójában nem sokat,mert azt hiszi,hogy az Úr ide oda álldogál (hol ezzel van,hol azzal van).Butaság azt kijelenteni,hogy az Úr mellettem van,úgy,hogy nem hangsúlyozzuk,hogy az ellenfelemmel is van. Ismét az van ebben a gondolatban amit MI gondolunk és nem ami valójában van.

    “észrevegye az életében folyamatosan munkálkodó Istent” Csak azt veszi észre,amit a meggyőződései engednek.

    “Dávid az írja, hogy Isten jelenléte, illetve hozzánk való viszonya megváltoztatja a dolgok egyensúlyát, elbillenti a mérleget…” Nagyon szép az a szó,hogy “jelenléte”. Azonban semmilyen mérleget nem billent,mi csak azt hisszük,hogy billent és ha ez pozitív és nem ártunk vele senkinek,akkor nincs vele baj.

    „ha nem lett volna velünk az Úr…” Mint írtam feljebb,nincs olyan,hogy az Úr nincs velünk,azonban ne képzeljük azt,hogy az Úr bárkinek is a pártjára áll a másikkal szemben. Egy ilyen gondolat együgyűvé teszi az Urat. Ez onnan fakad,hogy ha valamit igaznak tartunk és feltételezzük,hogy az Úr is helyeselne,akkor azt hisszük velünk van,nagyot tévedünk.

    “azért nem történt meg, azért vagyok ma itt, mert velem volt, velünk volt az Isten” Nagyon szűk látókörű gondolat ez. Pl: azért írok ilyeneket,mert velem van az Úr,mondom én. Te pedig ha nagyon mérges vagy,törlöd,mert azt hiszed veled van az Úr. Hiába mondja Jézus is,hogy az Úr nevét a szádra ne vedd,te folyamatosan hangoztatod a magad vakságát az Úrra hivatkozva.

    “A bukásaink árán megszerzett élettapasztalat pedig később győzelmekhez vezet bennünket.” Nem szükség szerűen,de a tapasztalás mindenképpen elmozdít valamilyen irányba. Sokkal többre van szükségünk a “győzelemhez”,mintsem csak a tapasztalatra. Ennél azért bonyolultabb az élet.

    “azért menekült meg, mert vele volt az Úr” És azért nem menekültek meg több millióan,mert nem volt velük az Úr,igaz? Itt is látszik,hogy a magunk meggyőződéseit húzzuk rá az Úrra. Tapasztalok valamit,meggyőződésemmé válik és abban a pillanatban az Úr úgy csinálja ahogyan én gondolom. Ez nem csak vakság de hatalmas gőgösség is. Tehát vedd észre,hogy azokkal vajon mért nem volt az Úr akik meghaltak,elbuktak? És kérlek,ne magyarázd meg!

    “végső soron minden Istennél dől el” Fogalmatok sincs róla,miket beszéltek. “Végső soron” nekem igazam is lehet és te tévedsz.Itt azt hiszed,hogy mindenről Isten dönt,mert egy olyan rendszerben nevelkedtél ami hierarchikus.Valakinek kellett dönteni mindig. A szülők,tanárok,főnökeid,stb. Ezt a tapasztalatot aztán kivetíted Istenre,hisz az életet nem tudod elképzelni döntés nélkül. Annyira már felvilágosult vagy (legalább is hallottál róla),hogy nem szabad ítélkezni senki felett. Ám ezt a gyakorlatban,mivel soha nem tapasztaltad,csak elmélet marad. Ahogy élsz,úgy él Isten is. Amilyen szabályok mentén gyakorlod az életedet,olyan szabályok mentén kell Istennek is.

  2. Filipánics Tibor

    “Az Úr pedig megmutatta az ő életében, hogy ezek a látszólag beszűkülő lehetőségek eszközzé válhatnak abban, hogy igazán azzá váljon, akivé lennie kellett.” Ezek a tanmesék nagyon jól hatnak a tudatalattira,amire eredetileg ki is lettek találva (de valószínűleg csak egy mese akart lenni,semmi több). Sajnos azonban az Urat nemcsak jó,hanem rossz értelemben is lehet értelmezni annak,aki nem ismeri fel,hogy mi a vakhit,a fanatizmus és a valódi hit közötti különbség.

    “Azonban Dávid imádsággal indul a harcba” Ettől a pillanattól válik valaki vakká. Ha ugyanis azt kéri az Úrtól,hogy álljon mellé,mert ő az igazságért harcol,akkor fanatikus. Ha azt kéri,hogy a képességeit a legjobban tudja használni,akkor az helyes,mert az Úr ha tetszik,ha nem,nem mérlegel ember és ember között,ezt csak mi szeretnénk. Viszont a bennünk rejlő képességeinket (az ellenségemét is) a vakhit által pozitív irányba tudja billenteni.Azaz az Úr semmit nem tesz értünk,Ő csak egy bábu,akinek segítségével önmagunk erejét tudjuk jobban felhasználni.

    “Dávidot Isten már nagyon régen készítette erre a pillanatra” Mivel egy szadista Istenben hisztek,ez a gondolat teljesen normális. Hisz szerintetek másokat előre megfontoltan megölni teljesen természetes. Ezt persze nem veszitek észre,mert a tudatalattitokra hat,annak tanít. Ez így együgyűség. Feltételezni Istenről azt,hogy segédkezik mások meggyilkolásában borzasztóan hibás. Sajnos,mivel azt hiszitek nektek van igazatok és ezért még isten szavát és cselekedetét is magatok mellé állítjátok,ez istenkáromlás.

    “A világmindenség Alkotója, életünk Tervezője dolgozik rajtunk és bennünk.” Ha isten tervezi az életedet,te vajon mit csinálsz? Ha isten tervezi az én életemet,akkor te mért mondasz nekem ellent? Sajnos nem veszed észre a vakságodat,mindent Istennel akarsz igazolni ami történik,de csak addig amíg az érdeked úgy kívánja. Nem veszed észre,hogy istent használod pajzsként,a gondolataid igazolásaként,szégyenletes.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .