Visszatérő élményem az Úrral kapcsolatban, hogy megmosolyogtat, illetve hogy végtelenül humoros is tud lenni. 2025 tavaszán épp a nyaramat tervezgettem, amikor kaptam egy levelet, amiben Bányai Sándor, a Kalandok és Álmok szakmai műhelyének vezetője munkatársakat, azon belül is határon túliakat toborzott az immáron 8 éve működő Bárka táborba. Mosolyogva olvastam a levelet – éreztem, mintha mozdulna bennem valami –, de aztán ugyanolyan gyorsan máshova kattintottam, mondván, ez biztos nem nekem szól.
Az életemnek egy másik korszakát éltem éppen, és arra gondoltam, eleget táboroztam és táboroztattam a tízes-húszas éveim során, és bár igaz, hogy három évvel ezelőtt voltam már egyszer a Bárkában, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy most is ott kell lennem.
Ez a történet látszólag arról akar szólni – ahogy te is sejted –, hogy végül, számomra teljesen megmagyarázhatatlan módon, nem tudtam szabadulni attól a bizonyos levéltől. Erre erősített rá annak a ténye is, hogy egy nagyon közeli barátom, akivel 2022-ben először szolgáltam a Bárkában megerősített: bizony, az ő turnusában is szükség van még egy Halászra, és nagyon örülne, ha csatlakoznék a csapathoz. Igen, végül úgy döntöttem (jaj, dehogy is: végig az Úr mesterkedett), belevágok, elmegyek Halásznak a Bárkába.
Az én narratívámban Halászként az a legfontosabb feladatom, hogy felelősséget vállaljak a táborba érkező gyerekek lelki életéért: hogy mutassak nekik valamit az Istenből – hitelesen, kézzelfoghatóan, olyan formában, ahogy talán még soha nem találkoztak vele. A tábor témája pedig a bizalom volt, nem véletlenül, hiszen évről évre sok olyan hátrányos helyzetű gyermek érkezik ide, akik valamilyen sérülést hordoznak ezen a téren: kevéssé tapasztalják meg, hogy a környezetükhöz, a felnőttekhez valódi bizalommal fordulhatnak.
És hogy miért mondom azt, hogy az én narratívámban? Itt érkezünk vissza az írás elején megfogalmazott személyes megélésemhez: az Úr humorérzéke egészen sajátos. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy majd én, Nelli, a Halász, segíthetek a gyerekeknek abban, hogy közelebb kerüljenek Istenhez, és talán a bizalmuk is újjáépülhessen. Úgy éreztem, mindenre fel vagyok készülve – kivéve arra a felismerésre, hogy valójában nekem van égető szükségem Rá, és arra, hogy az én bizalmam álljon helyre.
Visszatérő mintázata ez a keresztény életemnek: valahogy mindig azt hiszem, majd én szolgálok és mások épülnek belőle. De valójában ahhoz, hogy hitelesen ott tudjak állni a fonyódligeti tábor nagyszínpadán kétszáz gyerek, ötvenegynéhány munkatárs és kísérő tanár előtt, oda kell engednem Istent magamhoz, egészen közel. Mert tapasztalatom szerint az Úr minden alkalommal először hozzám lép oda. Engem érint meg, az én bizalmamat akarja helyreállítani. És csak amikor ezekből személyesen átéltem valamit, tud belőlem túlcsordulni bármi is mások felé.
Így történt tehát, hogy minden általam felépített illúzió ellenére Isten egy egész tábort szervezett azért, hogy velem találkozzon. Nagyon mélyen szíven talált minden bibliai történet, amin keresztül a bizalom különböző oldalait mutattuk meg a gyerekeknek: lehettem Gedeon, aki újra és újra jelet kért; Naámán, akinek bár nagyon konkrét elképzelései voltak a gyógyulásáról, végül mégis rá kellett hagyatkoznia az éppen alakulóban lévő bizalmára; Péter, aki kilépett a vízre, majd bizalmatlanságában süllyedni kezdett, és közben beszélhettem arról, milyen, amikor a bizalom megtörik – és milyen, amikor Isten újból helyreállítja.
Nem tudtam, mennyire szükségem van erre a táborra, és kimondhatatlanul hálás vagyok azért, mert éreztem, tapasztaltam, és az Isten tudott használni, mert végül tényleg én is adhattam, én is építhettem és segíthettem a bizalom helyreállításában. Viszont sokszor nem olyan formában, mint ahogy eredetileg azt elképzeltem. Segítettem azzal, hogy ott maradtam beszélgetni azokkal a kamaszokkal, akik nem mentek fel a kötélpályára, vagy azzal, amikor a kormányosok nagy játékában hajóként szállíthattam gyerekeket, akik pokróccal a fejük felett közlekedhettek csak. Végső soron azzal segítettem, hogy köztük és velük voltam.
Amikor pedig azt hittem, ezt már nem lehet felülmúlni, már mindent megkaptam az Úrtól, amit ebbe a táborba készített, akkor megajándékozott még egy záróképpel a Bárka utolsó napján, a hazamenetel reggelén. Néhány síró szempár, a záró istentisztelet, én fent vagyok a nagyszínpadon, éneket vezetek – persze a vizeset, hiszen a gyerekek mindig azt kérik. Végig nézek a nagysátoron, és ahogy most írom ezeket a sorokat, újra borsódzik a bőröm attól, amit láttam: velünk énekelnek a kis elsősök, a morcos kiskamaszok, sőt, azok a nagyfiúk is, akik egész héten szótlannak tűntek. És akkor látom a munkatársi csapatot – kapitányok, kormányosok, fedélzetmesterek –, akik mind a szívüket és a lelküket beletették ebbe a hétbe: egyenként gyülekeznek, átfogják egymás vállát és a gyerekekkel együtt éneklik:
„Lélek, add, hogy benned teljesen megbízzak, a vizen bátran veled járjak, és bárhova hívsz, menjek…”
Marofejeva Nelli
