Mindkét eset december elején történt meg velem. Egy munkás nap utáni estén saját gondolataim zavaros fellegébe burkolózva sétáltam a lakásom felé. Fáradt voltam, nyomta a fejem az, ami valószínűleg mindenkiét ezekben a hónapokban: a járvány, a bizonytalanság, a „meddig még?” kérdések tömkelege, a reménytelenség. Miközben már-már ismételten átengedtem magamat a fásultság ismerős szellemének, egy hang ütötte meg a fülem. Egy közeli iskola nagyterméből zene szűrődött ki, ismerős csángó dallamok. A résnyire nyitott ablakon keresztül belesve láttam, hogy egy nagy körben gyermekek táncolnak. Az egész egyszeriben olyan valószerűtlennek tűnt számomra: hát ezek nem tudják, mi van idekint? Ezek az alig-felnőttek nem érzékelnek semmit abból, hogy mennyi küzdelem van már mögöttünk, és nem érdekli őket, hogy mennyi dolog vár még ránk? Néhány pillanatig eltűnődtem, és engedtem, hogy beletáncolják a reményt aggódó szívembe.
Napokkal ezután, már jócskán adventben járva, nagyjából hasonló állapotban tartottam hazafelé ugyanezen az útvonalon. Belső monológom ismét lefoglalt engem, szóval tartottam Istent is, Aki – mint oly sokszor – most is csak türelmesen hallgatott: Hát hogy lehet így adventet ülni, Uram? Hogy várhatjuk a fényt, a kimenekülést, a szebb jövő ígéretét akkor, amikor ennyire bolond lett ez a világ? Ugyan mit ér a bölcső, hogyha senki nem figyel oda a Te szereted lélegző kis csodájára? Hangos, faggatózó panaszszimfóniám harsány éneklés fojtotta el. Egy kisgyermek fogta nagymamája kezét, vígan szökkent a koros asszony mellett. Nem törődött ő semmiféle illemmel, nagy hangon rázendített: „Adventi hírnök, friss fenyőág…” Mosolyogva haladtam el mellettük, és szó nélkül köszöntem meg a kis angyal evangéliumi üzenetét.
Két kis jelenet, amelyek mind a mai napig belém égtek, és ezer szónál jobban kifejezik azt, hogy mi is az evangélium ebben a világban. Egy csángó táncot járó csoport vagy egy kislány dallama a sötétségben botorkáló, mindenben értelmet kutató, lefoglalt elmék számára. Most kezdem megérteni azt az agyonhasznált bibilai igeverset, amely szerint az Isten igéje mécses az ember lába előtt (Zsolt 119,105). Nem fényszóró, nem tűzijáték, nem hatalmas, mindent beragyogó fényesség, hanem éppen annyi pislákoló világosság, amennyi segít abban, hogy mindig egyetlen lépéssel tovább menjek. Ha azt gondolnám, nincs tovább, csak bíztat: ezt is ki kell bírni, és az út még nem fogyott el a lábam alól. Ha azt gondolnám, reménytelenség vár a következő kanyar után, kislányt küld meg csángó zenét, hogy felszítson bennem valami apró bizodalmat: jön még nap, mikor újra táncolni fogunk, amikor ismét énekelünk majd – félelem és bizonytalanság nélkül.
A keresztyénség azonban nem pusztán túlélési gyakorlat. Nem arra bíztat, hogy na, csak ezt kell kibírni, tovább kell menni, és majd minden jó lesz. A halál árnyékának völgyében járva ugyanis ez a jelentéktelennek tűnő fény valami sokkal nagyobbról tesz bizonyságot: az egyetlen valóságról, amelynek ez a mostani élet csupán visszája. Kockáztat mindenki, aki ennyiben bízik, aki egy mécsesnyi fényre bízza léptei vezetését. De teszi ezt azért, mert tudja: minden más, biztosabbnak tűnő fényesség csak csalfa és hamis bizonyossággal látja el az embert. Lehet, hogy gyönyörködtetnek, lehet, hogy vakító világosságot ígérnek, de a célba nem juttatnak el.
Marad hát ennyi. Tánc és ének a sötétben. Mécses, amely kis léptekkel ugyan, de biztosan elvezet Hozzá.
Homoki Gyula
