Nem tudom, hogy csak néhány hónap várakozás van-e mögöttetek, vagy ez már a sokadik év, amikor ez az egy cél szerepel az újévi listátokon. De azt tudom, hogy a várakozás fájdalmas, ráadásul láthatatlan, magányos és fárasztó tevékenység.

Kimerítő, amikor úgy érezzük, hogy parkolópályán áll az életünk. Néha abba is belefáradunk, hogy a másik örömének örüljünk, miközben saját magunk miatt szomorúak vagyunk. Ne higgyétek, hogy rossz emberek vagytok, ha ezek az érzések egyszerre vannak jelen bennetek, amikor a körülöttetek lévő párok jelentik be a várandósságot. Az érzelmek bonyolultak, és nem tudjuk irányítani őket.

Talán többet, mint korábban, de az elveszített magzatokról is túl keveset beszélünk még. Tizenkét hétig senkinek nem áruljuk el, hogy babát várunk, mert mi van, ha történik valami? Aztán amikor tényleg megtörténik, amitől tartottunk, és hirtelen már nem vagyunk áldott állapotban, magunkra maradunk a fájdalmunkban, a betegségünkben. Úgy kell tennünk, mintha az a kicsi embrió, akiből a kisbabánk lehetett volna, sosem létezett volna. De legalább szűk családi körben gyászolhatjuk az elvesztését.

Viszont egy gyermeket, aki sosem fogant meg, nem lehet még elgyászolni sem. Pedig a hiányát, és azt, hogy a családunk nem teljes nélküle, így is minden nap érezhetjük. És minden alkalommal, amikor annyira bízunk benne, hogy ez a hónap lesz a miénk, de újra csalódnunk kell, megint kicsit jobban elveszítjük a reményt, hogy ez másképp is alakulhat. Hogy a mi időnk is eljöhet.

Tudom, hogy sovány vigasz, de tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. Hogy a rengeteg kismama közül, akit az utcán láttok, néhányan szintén sokáig vártak arra, hogy végre ők következzenek. És a sok-sok kisgyerek között a játszótéren van jónéhány, akire a szülei nem csak kilenc hónapot, hanem sokkal többet vártak.

A Biblia több helyen beszél „meddő” nőkről, akik később mégiscsak gyermeket szülnek. Sára, Rebeka, Ráhel, Anna (Sámuel anyja), Sámson anyja és Keresztelő János édesanyja, Erzsébet mind-mind olyan nők, akiket Isten megváratott ezzel az áldással, de akiknek mégis meghallgatta az imáit. Tudom, hogy nem mondhatok semmi olyat, ami segít ebben a harcban, mégis ez a két üzenetem van nektek ezzel az írással: ne feledjétek, hogy nem vagytok egyedül a küzdelmetekben, és ne adjátok fel az imádkozást!

Molnár-Kovács Dorottya

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: phpetrunina14/stock.adobe.com)

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .