Néhány hete megnéztem Francis Ford Coppola méltán nagyra tartott vietnámi háborús filmjét, az Apokalipszis most-ot. A háborús filmek népszerűsége talán annak köszönhető, hogy nagy részük megpróbál valami humánust, valami hősiest felmutatni a sok szörnyűség közepette. Hisz emberségünkben a jóra vagyunk büszkék, s ezért talán meghalni is érdemes. De Coppola filmje nem egy Ryan közlegény megmentése. Mondanivalójában eltér a háborús drámák megszokott sémáitól. A történet főszereplője egy fiatal százados, akit a katonai vezetés azzal bíz meg, hogy végezzen egy korábban hősként tisztelt renegát – és minden jel szerint megőrült – zöldsapkás ezredessel, Kurtz-el. A film nagy része utazás, ami a háború abszurd és sokszor bizarr voltát mutatja be. Igazi apokalipszis ez, a görög szó eredeti értelmében, ami leleplezést, nyilvánvalóvá válást jelent. Leleplezi az ember természetének lényegét, amit a Szentírás is kimond: az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5). Erkölcsösségünkbe vetett hitünk teljes bukását, az emberben ott rejtőző, sokszor érthetetlen és értelmetlen brutalitást, véső soron a bűn által megsebzett és megkötözött mivoltunkat tárja fel a háború apokalipszise.
Az utóbbi hetekben is apokaliptikus időket élünk. Most a COVID-19 leplezi le emberi természetünket. Sokan fogalmazták meg már közös érzéseinket. Egy láthatatlan ellenség – ismét a háború metaforája – bizonytalanná tette a mindennapjainkat. Az életünkre, a gazda(g)ságunkra tör, korlátozza szabadságunkat, halállal és teljes létromlással fenyeget. És ebben a szorongatott helyzetben kiderül, hogy biztonságérzetünk hamisnak, minden eddigi arra vonatkozó erőfeszítésünk, hogy urai legyünk az életünknek, illúziónak bizonyult. Ez most a mi apokalipszisünk, mert feltárja előttünk, hogy megváltásra, újjáteremtésre szorulunk.
A törékenységgel, halandósággal való szembesülés mindenkiből mást és mást hoz ki. De semmi mást nem, mint ami addig is a szívében volt. Vannak, akikben gyilkos gonoszság tombol. Szavakkal, de nyíltan kívánják mások megbetegedését, sőt halálát. Vannak, akik előszeretettel gúnyolnak ki, aláznak meg nyilvánosan másokat. Mások a fenyegetettség árnyékában döbbennek rá, mennyi gazdagság, mennyi öröm, mennyi jó vette körül őket, amelyről eddig tudomást sem vettek. És vannak, akikben akaratlanul, talán tudattalanul is felszínre hozta mindez a nagy parancsolat egy részét: szeresd felebarátodat, mint magadat. Ahogyan azt is, mennyire nem tettünk eleget ennek akkor, amikor még szabadok voltunk arra, hogy mindezt a hétköznapokban megéljük. S végül vannak, akiket a láthatatlan ellenség okozta krízis a szeretet tetteire indít. Ők azok, akik maszkot varrnak, főznek, bevásárolnak, adakoznak, segítenek, bátorítanak, vigasztalnak, lehetőségükhöz mérten megosztják életüket ismerősökkel és ismeretlenekkel. Gyűlölködőket és töredékesen szeretőket azonban egyaránt leleplezi most a vírushelyzet: csak Isten beavatkozása képes az emberi élet drámájában megoldást nyújtani.
Gondviselésszerű az, hogy a krízis heteiben húsvétot ünnepeltünk. Mert miközben megbetegedettek statisztikájával, koporsók képeivel és tömegsírokkal szembesültünk a híradásokban, az ünnep egy másik sírra terelte a figyelmünket. Isten Fiának üres sírjára, akinek halála és feltámadása a bűn és halál hatalmának végét jelenti. Ez Isten válasza a mi tehetetlen, minden tekintetben megromlott létezésünkre. A feltámadás a keresztyén hit lényegi üzenete, mert általa Isten nem egyszerűen csak azt az életet állítja helyre, amit mindig is élnünk kellett volna. Ez életünk értelmének végső lelepleződése. A feltámadás valósága azt is jelenti, hogy már most másképp kell értékelnünk, élnünk, viselkednünk, mert ez az Isten szerinti új teremtés már betört a mi világunkba és életünkbe is. Készen állunk ezt minden nap megélni?
László Emőke