Nézem a kurzort. Nézem, ahogy villog rám fenyegetően. Ütemesen, megállíthatatlanul. Mint a karmester, aki adja az ütemet, s nekem játszanom kellene. Írni. Írni, írni, írni. Istenről. Róla.

Húsvét után vagyunk. Ilyenkor talán még jobban kellene éreznünk a megváltásunk csodáját. Ilyenkor talán még jobban bele kellene bolondulnunk az isteni szeretetbe. Agapé. De… Mindig az a de. Mindannyian otthonainkba vagyunk zárva. Írni kellene arról, hogy milyen nagyszerű volt az itthoni úrvacsora. Hogy megtörtük a kenyeret házanként. Hogy átéreztem, hogy a Kárpát-medence minden reformátusával egyszerre veszek részt a krisztusi közösségben és élem meg a sákramentumot. Nem tudtam ezt átérezni, mert hiányoztak hozzá az arcok. Az arcok, akik ezt a közösséget alkotják. Hiányzott. Hiányoztak a nénik, ahogy éneklik a 459. dicséretet. Hiányzott, hogy közös kehelyből igyunk. Hiányzott. „S élhettünk vele Isten kegyelméből ma mi is.” Éltünk vele, de mégsem. Ott voltunk és mégsem.

Tudom azt, hogy minden szívnek, háznak és otthonnak Isten templomának kell lennie. S amikor a Szentlelket behívtam a szívembe, ez megvalósult. De a szeretetnek szüksége van arra, hogy legyen egy közösség, ahol összekapcsolja az embereket. Én boldog lehetek, hogy mivel lelkészek a szüleim, ezért minden vasárnap átmehetek a templomba, s ott vehetek részt az istentiszteleten. De hiányoznak a nénik és a bácsik. Hiányzik, ahogy beszélgetnek egymással. Hiányzik a hangjuk az énekből.

Én nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége. Azt sem tudhatom, mikor lesz vége. De minden nap lehetőség arra, hogy leboruljak Isten előtt és hálát adjak az életért, a gyógyulásért, az emberekért, akiket szeretek. Azt is tudom, hogy amíg fogja a kezem, addig bármi történjék velem, biztonságban vagyok.

Nagyon érdekes felfedezés volt számomra, hogy az imádságért is meg kell küzdenem. Esténként szoktam imádkozni, hálát adni a napért és a szeretteimért. S voltak napok, amikor jött egy gondolat, hogy ugyan, ma nagyon fáradt vagyok, majd holnap hálát adok a mai napért is… Milyen egyszerű eltérítő gondolat és milyen remekül tud működni. Csak egy kis kifogás. Mióta ezt észrevettem, azóta még inkább igent tudok mondani az esti imákra. Kettesben lenni Istennel gyönyörű. Olyankor békesség és hála áraszt el, és igazán, igazán, igazán szeretve érzem magam. Életem legszebb csodája, hogy tudom, hogy a végtelen és időtlen Isten gyermekeként szeret engem.

Imádkozz! Imádkozz mindenkiért, akit szeretsz! Imádkozz minden beteg gyógyulásáért! Imádkozz az orvosokért és mindenkiért, aki most vívja ezt a harcot! Adj hálát, hogy élsz és hogy Istené vagy. Adj hálát minden áldásért, ami az életedben van. Adj hálát az életért!

Móricz Márta Mikolt

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .