Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe az a talán eléggé ismert történet a Szentírásból, amely arról szól, hogy az Isten választott népe az egyiptomi fogság után végre ott áll az ígéret földjének küszöbén, és Isten parancsára Mózes kiküld tizenkét kémet a föld felderítésére. Amikor a kémek visszatérnek, tízen közülük minden lehetséges módon próbálják lebeszélni a népet és a vezetőket arról, hogy elfoglalják Kánaán földjét. Két kém azonban (Káléb és Józsué) igyekszik emlékeztetni a hallgatókat Isten különleges és csodálatos ígéreteire arra vonatkozóan, hogyan fogja megerősíteni, megsegíteni az övéit, és hogyan fogja a kezükbe adni a „tejjel és mézzel folyó földet” (a teljes történet egyébként a IV. Mózes 13. és 14. részében olvasható). A történet során elhangzik – természetesen a tíz lebeszélő kém szájából –, hogy „óriásokat” is láttak a földön, Anák óriás fiait, akik úgy néztek rájuk, mint a szöcskékre.
Bevallom őszintén, hogy a történetben az óriások szó megragadta a figyelmemet, és az is, hogyan riasztotta ez el a népet attól, hogy teljesítsék a rájuk bízott küldetést, és végül otthonra találjanak a nekik és utódaiknak ígért földön. A kémek természetesen elmondták, hogy a föld nagyon szép és gazdag, valóban olyan, amilyennek szerették volna, de… óriások élnek azon a földön, akiket ők (vagyis egy nem harcedzett, megfelelő eszközök nélküli, fogságból épp csak megszabadult nép) nem lesznek képesek legyőzni.
De… ez a kicsi kétbetűs szó, és az, ami általában utána következik, több embert – köztük engem is – tartott már vissza valami csodálatos dolog átélésétől, megtételétől, az Istennek való engedelmességtől, mint bármi más. Mert ezután a kicsi kötőszó után általában azok az okok állnak, amelyek biztosan elveszik majd a kedvet attól, hogy az ember bárminek is nekikezdjen. A de után jönnek a saját óriásaink felsorolásai: azok a nevek, körülmények, érzések, amelyek végül elég hatalmasnak tűnnek (vagy vannak feltüntetve a Gonosz által) ahhoz, hogy vagy visszaforduljunk, vagy megálljunk és ne akarjunk továbbmenni. S ezek a mi óriásaink, amelyek vagy állandóan, vagy időnként felbukkanak az életünkben, és bénítóan hatnak ránk. Sőt, a tőlük való félelmet még át is örökítjük a körülöttünk élőknek: már gyermekkorban megtanítjuk félni a kicsinyeinket, és amikor épp az óriásaink hatáskörében élünk, akkor másokkal is szinte csak erről tudunk beszélni. Átadjuk a félelmet ahelyett, hogy reményt adnánk, ahelyett, hogy békét teremtenénk, és főképp ahelyett, hogy tudatosan, minden idegszálunkkal, erőnkkel felidéznénk és összpontosítanánk azokra a csodás ígéretekre, amelyeket a mi Istenünk személy szerint nekünk vagy családunknak, közösségeinknek, népünknek adott. Emlékezzünk azokra az eseményekre, amelyekben megtapasztaltuk Isten különleges szabadítását és segítségét, amelyben megvalósulni láttunk nekünk szóló isteni ígéreteket! Kapaszkodjunk az Úrral átélt élményeinkbe! Emlékezzünk bármire, ami saját életünkből, saját múltunkból is eszünkbe juttatja, milyen szerető és gondoskodó a mi Istenünk!
Könnyű elfelejteni a sok jót, amikor körülöttünk minden(ki) összeomlani látszik. Könnyű átadni magunkat annak, amit látunk, amiről szólnak a híradások, ami elural másokat, és elfeledkezni arról, hogy nekünk Isten nem a félelem lelkét adta, „hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2 Tim. 1,7b) Ezekről beszéljünk, ezekkel is vigasztaljunk, erősítsünk másokat. Ezek legyenek a kiindulópontjaink, ahogyan Kálébnak és Józsuénak is, akik mertek szembemenni a tíz kém szavaival, és bíztatták a népet, emlékeztették őket az Istennel átélt csodákra.
Igazából nem az érzelmeink, nem az életkörülményeink, és főleg nem az óriásaink döntik el, hogy mire akarunk összpontosítani. Az rajtunk áll, hogy engedünk a félelemnek, vagy – félve bár, de – bízunk Abban, Aki kiválasztott és elküldött bennünket. Amikor az érzelmeim azt mondják, hogy csak sírni, keseregni, félni van okom, akkor tudatosan kell lélekben újra megragadnom az Úr Jézus Krisztust, és ismételnem magamban az Ő szavait és/vagy azokat a bibliai történeteket, amelyek erőt és reményt adnak, még akkor is, ha már látszólag nincs remény.
Bármilyen óriással állunk is szemben, egyik sem lehet hatalmasabb, mint az a Mindenható Isten, Aki mindent nekünk ajándékozott (Róma 8,32b).
Magyar Katalin