Isten, a mellrák és én

Ő az egyik legjobb barátnőm már egy bő évtizede. Most hármasban ücsörgünk egy budapesti kávézóban, és mindenki épp azt sorolja, hogy mikor miért volt utoljára orvosnál, és épp milyen leletére vár. Hangosan nevetünk magunkon, hogy huszonévesen úgy ülünk itt, mint három idős hölgy. Nevetünk, mert persze minden mindig csak mással, és sokkal később történik meg – ránk pedig biztosan semmi sem vonatkozik. 

Másnap felhív telefonon, és már nem olyan nevetgélős a hangja… 

Nem tudom elképzelni, milyen lehet bemenni az orvoshoz, mosolyogva helyet foglalni, majd meghallgatni azt az ólomnehézségű három szót: „Önnek mellrákja van”.

Ilyenkor még általában jönnek a részletek, jön a további lépések felsorolása, valószínűleg kérdések is elhangzanak, de azokra már képtelenség figyelni. Csak a köd marad, az ólom, az elmosódottság és a lassú, nagyon lassú felismerés: „Ez most Velem történik. Rákos vagyok”.

Amikor ő nekem elmondja, én is éppúgy lefagyok. Elveszek a gondolataimban, hogy vajon mi célja lehet azzal az Úristennek, hogy egész életében egyre nehezebb és nehezebb próbatételek elé állítja. A fejemben cikázó kérdéseimből csak arra eszmélek fel, hogy csend van, és mondanom kellene valamit. Nem tudok mit, csak annyit nyögök ki, hogy akkor és ott leszek neki, amikor és ahol azt mondja, és annyira közel, amennyire szüksége van rá. Talán ez az ottlevés a legtöbb, amit ilyenkor tehetek. 

A jó hír, hogy korán, szinte szokatlanul korán ment el orvoshoz. Ez annak is köszönhető, hogy egyszer egy keresztyén táborban egy fiatal doktornő felhívta a figyelmét a folyamatos önvizsgálatra. Azóta komolyan veszi, és nem vár az egyértelmű jelekig.

Megkérdeztem tőle, hogy ilyenkor benne, keresztény emberként hogyan játszódik le ez az egész? Mit érez, gondol, és mit mond Istennek, amikor imára hajtja a fejét? Azt mondta:

„Ha a rákról keresel információt a közösségi médiákban, rögtön olyan kifejezésekkel találod szembe magad, hogy harc, dög (mármint a daganat), sátánfattya stb., meg az egyik leggyakrabban használt szófordulat a #fuckbreastcancer. Valahol meg kellett találjam a saját pozíciómat és hozzáállásomat ehhez a helyzethez. Egy nagyon jó barátnőm mondta azt, hogy ne dögözzem a tumorom, mert az enyém, én növesztettem, belőlem származik. Akármennyire is morbid, de igaz. És Isten se büntet vagy mondja azt, hogy »nesze neked rák!«. Én úgy fogom fel, mint egy próbát, és nem mint egy harcot. Mert a harc félelmet szül, és így a figyelmedet csak a betegségre fordítod, nem pedig arra, hogy mi van a betegségen túl. Mert rákos vagyok, de a rákom csak egy része a valómnak, nem ez határoz meg. Annyi minden vagyok a tumoromon kívül. Ezért is döntöttem úgy, hogy én állok elébe a próbának, és minden erőmmel azon leszek, hogy kiálljam és erősödjek általa. Mert hiszem, hogy Istennek is célja van ezzel. Nem keresem az okokat, vagy hogy ki vagy mi a hibás, vagy miért pont én. Nincs értelme, csak fölösleges erőpazarlás. Lehet másokat akar általam elérni, lehet az én lelki életemet akarja felpörgetni, vagy esetleg többünk imaéletét. Mert ahogy egy keresztyén dalban is énekeljük: »Áldom szent neved a mézzel folyó földeken […] Áldom szent neved, ha az út a pusztába vezet…«  Áldottam, amikor minden tökéletesen alakult, és áldani akarom most is, amikor úgy érzem, pusztába vezet az utam. 

De az isteni mellett az emberit is meg kell tenni. Mert az orvosok megteszik a tőlük telhetőt, én beleadok apait anyait, és az Úr pedig alakítja aszerint, hogy mire van szükségem. Ha kell a kemoterápia, akkor kapni fogom, és elköszönök egy időre azoktól a külső jegyeimtől, amik a társadalom szerint nővé tesznek (haj, szempilla). És megtanulom, hogy így is szép vagyok, mert Isten nem teremt csúnyát, és nem történik velem semmi anélkül, hogy Ő rá ne bólintana.”

S hogy mi van akkor, amikor elhangzik az a bizonyos három szó? 

Komolyan azt hiszem, hogy az ima egy olyan dolog, aminek az erejét a nem hívő emberek sosem foghatják fel. De igazából még mi, hívő emberek sem. Mert vannak olyan fajsúlyú helyzetek az életben, amikor mindenki tehetetlennek érzi magát. Nehéz a betegséggel eszközök nélkül küzdeni, és nehéz oldalról nézni, hogy valaki, akit ennyire szeretsz, az szenved, tipródik, és te nem léphetsz közbe… mert nem tudsz. Pedig nem vagy tehetetlen, csak sokkal intenzívebben megtapasztalod, milyen valóban rábízni magad Istenre, és tényleg hittel, őszinte akarattal imádkozni, hogy „legyen meg a Te akaratod”.

Kíváncsi voltam, hogy azután a három nehéz szó után hogyan szól az ő imája. 

„A gyülekezetben, ahova járok a diagnózisom előtti napon kezdtünk egy új témakört, az imádkozás témakörét. Egy 22 napos imafüzetet vihettünk haza, amiben minden napra volt egy feladat. A diagnózisom utáni napon le kellett írjam az imámat. Ezt írtam:

Szia Isten!

Nem tudom hogyan kezdjem a levelem. Ma már sírtam, és most is elszorul a torkom. Nem kérdezem, hogy mit rontottam el, vagy miért büntetsz. Nem büntetsz, csak megpróbálsz. Hiszem és vallom. Tudom, hogy Te egy szerető és gondoskodó Atya vagy. Formálsz, mint a cserépedényt, csiszolsz mint a gyémántot. Nem félek a haláltól, vagy talán fel se fogtam, hogy ott leskelődik, hisz neki is van 20 százaléknyi esélye. Mellrák – vicces vagy mégsem. Sajnos az orvos a mondandója végén nem tette hozzá, hogy „április bolondja”. Nem, nem vicc. Most ez az életem, vagyis ez fogja kitölteni a következő heteimet. 

Erő. Erőt kérek Tőled. Erőt a betegséggel szemben, erőt a fájdalom elviseléséhez, erőt, hogy tartsam a lelket a férjemben, és ő is bennem. 

Támogatás: kérlek küldj olyan embereket körénk, akik velünk vannak és támogatnak. 

Hála. Hálás vagyok az életért, azért, hogy megismerhettelek és Te erre fel tudtál készíteni. Hálás vagyok, hogy van egy szerető férjem. Hálás vagyok, hogy befejezhettem az egyetemet. 

Köszönöm Neked a házi csoportot, a családomat, a barátokat, a jófej kollégákat. Köszönöm Neked az életet. 

Adj erőt és kitartást, kérlek!

Az imához is!

Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Időközben döbbenünk rá – különös, hogy épp most derül ki, a rózsaszín október kellős közepén. De mint a legtöbben, ő is, meg én is csak akkor figyelünk fel erre a rózsaszínre, miután már személyes közelségbe került a dolog. Eddig is tudta – tudtuk, persze. De más dolog tudni és „most már tudni”.

Pedig nincs olyan, hogy „engem ez még biztosan nem érint”, mert a rák sajnos egyáltalán nem válogat, és soha nem kérdezi meg előre, hogy vajon felkészültél-e már rá. Ezért akárhány éves nő vagy, és akármennyire is csattansz ki az egészségtől, kérlek, hogy néhány dolgot mindenképp tarts szem előtt:

  • a korai stádiumban felfedezett daganatos betegségek gyógyíthatók, így nagyon fontos a folyamatos önvizsgálat;
  • ennek helyes elvégzéséről érdemes orvost kérdezni: röviden és érthetően el tudja magyarázni, hogy mit kell figyelni, és meg tudja mutatni a megfelelő mozdulatokat;
  • a leginkább veszélyeztetett korcsoportban (45-65 éves korosztály) már nem elegendő a folyamatos önvizsgálat, mindenképp rendszeres szűrésekre van szükség;
  • mint, ahogyan a testeddel kapcsolatban másnak is, jó, ha ennek is utánajársz, és szánsz egy kis időt arra, hogy átolvasd a legfontosabb információkat (leggyakoribb figyelmeztető jelek, általános kutatási eredmények stb), ehhez például tudom ajánlani a Magyar Rákellenes Liga honlapját.

A testedet ajándékba kaptad, és a Te saját, egyéni felelősséged, hogy minél jobban igyekezz megbecsülni. Figyelned kell rá, óvni, gondoskodni róla, és a legkevésbé sem szabad félvállról venni a jelzéseit! Őszintén kérlek erre, hogy neked sose kelljen hallani ezeket a szavakat: „Ha korábban kiderül, még gyógyítható lett volna”.

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.
Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.
Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.