„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127,1-2)
Mindig nagyon izgalmas kérdés, hogy miért is házasságpárti a keresztyénség? Alapvetően olyan válaszok születnek, amelyek inkább tükrözik egy adott társadalom kulturális meggyőződését, mintsem Isten igéjének mélyebb akaratát. A kell sokkal erősebb, mint a lehet és a szabad. A feladat hangsúlyosabb, mint az ajándék. A házasság az egyébként nem klasszikusan házasságról szóló zsoltárvers alapján azonban elsősorban az Isten és ember kapcsolatrendszerének következménye. Azaz: a házasság nem azért jön létre, mert két ember akarja, hanem azért, mert az Isten azt akarja, hogy az ember ne legyen egyedül. S innen nézve nagyon szépen kibomlik a házasság funkcionalitása. Mert nem morális és talán nem is etikai súlya van, hanem életviteli tekintélye: jó nekem a másikkal, és csak a másikkal vagyok igazán jó. Maga a teremtéstörténet „hozzá illő” meghatározása is ebbe az irányba mutat. Mert nem azért teremtette meg Isten Ádámnak Évát, és adta Évának Ádámot, hogy etikai normát adjon, s legyen min gondolkodni a szociáletikusoknak, hanem azért, mert nem volt jó az embernek egyedül lenni. Mert nem volt kész a teremtés egy egyedülálló férfiemberrel. Ádámnak szüksége volt még valakire. S a kényszeres normáknak való megfelelés, az előírások és hagyományok tisztelete itt egyfajta szükséggé válik. Pontosabban a szükség betöltésévé.
Ugyanakkor a keresztyén házasság mindig hordoz egyfajta többletet magában a nem keresztyén párkapcsolatokhoz képest. Miért is? Azért mert mindig számol az Isten áldásával. S ez megint nem egyfajta morális meghatározottság, nem is vallási rítus, hanem kazualitás. Az embernek nap mint nap, esetről esetre, fordulópontról fordulópontra számolni lehet az Istennel, az Isten együttműködésével és áldásával. A kazualitás lényege éppen ez az alkalomszerűség. Mert a házasság egy egész életen tartó alkalom. Akár azt is mondhatjuk: a házasság ilyen-olyan alkalmak láncolata, naponkénti fordulópontok sorozata, amelynél ott van, ott lehet az Isten áldása, éppen úgy, mint az emberi élet nagy fordulópontjainál, többek között a házasságkötés megáldásánál.
A házasság tehát nem csupán az Isten előtt köttetik (coram Deo), hanem az Istennel is (cum Deo). Valahol mindig figyelmen kívül marad, hogy a házasságnak nem csupán szerzője, „akarója” az Isten, hanem a szubjektuma, a tárgya, a tagja is. „Ha az Úr nem építi a házat…” – írja a zsoltáros. Ha az Istent nem engedjük a házunk és házasságunk falai közé, akkor az emberi igyekezet, törekvés, törtetés kudarcot vallhat. S ezt az Istenre hagyatkozást kell beleszőni a keresztyén házasságba, hogy ne csak két fél egymással való harmóniáját, közös életpályáját, időnkénti konfrontációját vagy krízisét lássák benne, hanem az Istenre való nyitottságot. Milyen érdekes, hogy már oly sok mindenre nyitott az ember, csak az Istennel szemben vannak fenntartásai…
S amit az Isten megáld, azt meg is őrzi. „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Ennek az ígéretnek is megvan a maga sajátos funkcionalitása. S ez nem más, mint a tehermentesítés. Létezik olyan erőforrás, ami – pontosabban Aki – segít elhordozni a házasság súlyát, terhét. Aki megóv, hogy talán éppen az öröm- és boldogsághajsza következtében istent csináljunk a másikból, vagy a másik iránti vágyból. Aki képes megtartani szeretetben egy életen át. Mert Isten építője és őrizője egész életünknek – a házasságunknak is.
A keresztyén házasság nem attól jó, mert házasság az alternatív együttélési formákkal szemben, hanem attól, hogy keresztyén. S így az Isten építi, őrzi és áldását adja hozzá, rá, ránk.
Vigyázunk rá, és figyeljünk Rá!
Kovács Krisztián