13814562_10205388567913246_737096169_n

Mikor készülni kezdtem a bejegyzés megírásához, beugrott a nagy klasszikus – és szigorúan tudományos célból gyorsan meg is néztem az Anyám nyakán című romantikus vígjátékot. Habár a műfaj többi képviselőjéhez hasonlóan az alkotás csak úgy csöpög a hollywoodi cukormáztól, azért elég jól felvázolja napjaink egyre általánosabb jelenségét, amit a szakirodalom úgy nevez: mamahotel.

A 2006-ban jegyzett film óta is rohamosan nő az állandó all inclusive ellátást igénylő/követelő „bérlők”, vagyis azon 25-39 éves felnőttek száma, akik már befejezték tanulmányaikat, de még nem alapítottak családot, nem élnek tartós kapcsolatban, nincs gyerekük és a szülői házban laknak.

Sajnos, nincsenek helyi adataim, azonban beszédesek a magyarországi számok is. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a rendszerváltás óta folyamatosan nő a szülőkkel együtt élő felnőttek száma, a jelenség különösen a kilencvenes években gyorsult fel: 1990-ben még 459 ezren voltak, 2001-re 819 ezren lettek a felnőtt gyerekek. Azóta csökkent ugyan a sebesség, de a folyamat nem állt le: a 2011-es népszámlálás idején 883 ezer körül alakult a hasonló cipőben járók száma. Kiugróan magas az otthonlakó 20-24 év közöttiek aránya, de még a középkorúak (30-49 évesek) is nehezen lépik át véglegesen a családi ház küszöbét: a nők 14%-a, a férfiak 23%-a közös háztartást tart fent szüleivel.

Szerte a világban, így Kárpátalján is egyre jellemzőbb a hasonló életvitel. Monostori Judit és Murinkó Lívia múlt évben megjelent Demográfiai portré című kötete az alábbi négy fő csoportra bontja a felnőtt gyermek státuszban élőket:

  1. A legtöbben a kényelmes mamahotelben élők vannak. Őket sokkal inkább a kényelmi szempontok vezérlik a kényszer helyett.
  2. Aztán ott vannak a szűkös mamahotelben élők. Ők szorulnak rá erre a szituációra a leginkább: lakás- és anyagi helyzetük egyaránt rossz, közöttük nagy a rokkantnyugdíjasok vagy betegséggel küzdők aránya.
  3. Elvált, visszaköltöző szülők: a tönkrement kapcsolatuk után a szülői házba visszatérők, ott menedéket találók.
  4. Háromgenerációs családokban élők: olyan párok, akik egy részének gyermeke is van, és egyikük szüleivel közös háztartásban élnek.

A mamahotelt mint életformát kiváltó ok elsősorban az anyagiakban keresendő, de nem csupán ez az egyetlen motiváció. Nem véletlenül használom az életforma vagy az életvitel szavakat: ebben a helyzetben nem felnőttként él a felnőtt, hanem nagyra nőtt gyerekként – annak minden előnyével és hátrányával. Huszon-harminc-negyvenévesen pedig ez már nem egy korszak, amit kinő a „gyermek”, sokkal inkább döntés kérdése, hogy miként éljük az életünket.

Korosztályomból adódóan főként a húszas és a harmincas éveit taposó felnőttekkel beszélgetek a legtöbbet. Ismerősi köröm tekintélyes része a fent leírt helyzetben él. Néhány kivételtől eltekintve azonban a legtöbben a teljes ellátást, kiszolgálást (sic!) is figyelembe véve mégis vágynak a különköltözésre. Sokan hiányolják az önállóságot, azt a tanulási folyamatot, amikor a felnőtt megtanul felnőttként viselkedni: dolgozni, a fizetést beosztani, lakbért fizetni, bevásárolni, főzni stb. Emellett párkapcsolatot élni sem leányálom az akarva-akaratlan látó, halló szülői érzékszervek közvetlen közelében…  Az otthonlakás persze vitathatatlanul ad egyfajta komfortérzetet is: nincs változás, nem kell szembe menni az ismeretlennel, nem szükséges új dolgokat megszokni, azok hatására csiszolódni. Ugyanakkor érdekes az a megfigyelés is, hogy nem csak a mamahotelben élők, de az egyedülállók száma is rohamosan növekszik. Talán nem butaság némi összefüggést sejteni a két állapot között…

13814982_10205388569433284_1999556841_n

Fiatal felnőttként semmi sem könnyű. Nem egyszerű döntést hozni és vállalni a következményeket. Nehéz és komoly lépés például az, hogy munkát keresünk, és szűkösen ugyan, de a saját lábunkra állunk. Esetleg szembe menni anyukával/apukával, és meghozni az önálló, felelős döntéseinket. Tudomásul venni, hogy a napunk nekünk is csak 24 órából áll – magunk is elkészíthetjük a reggelinket, kávénkat a kiszolgáló személyzet helyett. Elkezdeni felnőni és élni, mégpedig helyesen, a Szentírást véve alapul, vagy tengődni félelem-kényelemben, toporogni a drága, életüket ránk áldozó szüleink érzelmi és fizikai biztonsága mellett, hagyva őket kétségbeesetten rágódni azon, hogy mi lesz a gyerekkel, ha én már nem leszek – nem is olyan egyszerű a döntés.

Félreértés ne essék: jól tudom, hogy sokaknak nincs választási lehetőségük, és talán csupán rövid, de az is lehet, hogy igen hosszú ideig nem is lesz esély a változtatásra. Azonban nagyon sokan vannak, akik felnőtt ember létükre szó szerint kihasználják saját szüleiket. Ezt talán senki nem látja be a családban, de az is lehet, hogy folyamatosan emiatt áll a balhé otthon. Bárhogy is van, lépni kell, nyitott szemmel járni, és hiszem: Isten elhozza a változást, megáldja törekvéseinket, és segít. Mi pedig megtanulhatjuk végre, hogy a szabad akarat áldás és felelősség egyszerre.

Ismét csak egy klasszikus jut eszembe, s legyen ez a végszó: „…a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” 1 Móz 2:24. Adja Isten, hogy mindannyian megélhessük ennek az igének mindkét szakaszát, s ezért ne féljünk, ne legyünk lusták megtenni a magunk részét. A szülőkkel való együttlét így pedig ne kényszerű időtöltés, hanem örömteli viszontlátás legyen.

Kocsis Julika

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .