Valamelyik este leültem filmet nézni. Az egyik kis barátnőm ajánlott egy magyar sorozatot, tudván, hogy nagy rajongója vagyok a lélektannak. Öt részt néztem meg zsinórban és totál lefáradtam tőle. Adva van egy pszichiáter, akinek a gondolatmenete egy átlagember számára gyakorlatilag követhetetlen, és az ő páciensei, akik egyenesen idegesítőek. A menetrend mindnél ugyanaz: elmegy a lélekgyógyászhoz, időt, pénzt öl bele a terápiába, de folyamatosan titkolózik, félrebeszél, tagadja a nyilvánvalót pont az előtt, aki segíteni tudna rajta. Aztán a beszélgetésük egy pontján menekülőre fogja a dolgot: dühöngeni kezd, vagy otthagyja a terapeutát.
Első körben azt gondoltam: ezek zakkantak!
Aztán eszembe jutott az, amikor én ültem szemben lelkigondozóval. Elismert szakember volt. Mindenki mást olyan elképesztő pontossággal mért fel, hogy leesett tőle az állam. Amikor viszont velem kezdett el foglalkozni, végig elbeszélt mellettem. A beszélgetésünk nyomán összerakott helyzetkép néhány nappal később az otthon csendjében sok mindenre választ adott nekem. Ott, azon a helyen azonban legszívesebben leüvöltöttem volna az agyát. Vagy legalábbis kimenekültem volna, de nemcsak a szobából, hanem az egész világból is.
Hogy is van ez? Mondd meg az igazat, betörik a fejedet?
Szükségem van rá egyáltalán, hogy valaki kívülről vizsgálgassa a szívemet, gondolataimat, útjaimat? Ki tudhatná, érthetné jobban ezeket, mint én magam, akiben megszületik az érzés, elképzelés, döntés?
Egy analitikus[1] azt mondja: „Szeretjük úgy képzelni, hogy értelmesek, nagyvonalúak, jó természetűek, ügyesek meg még ki tudja, milyenek vagyunk. Ám vannak olyan tulajdonságaink is a teljes személyiségünkben, amelyeket nem ismerünk. A legtöbb ember azokkal a tulajdonságaival azonosítja magát, amelyek elfogadhatóvá teszik őt a társai előtt, ezért az árnyék általában félszeg, alárendelt, és olykor még egy kicsit gonosz vagy szociálisan ügyetlen is lehet. Ha például sokat gondolkodunk, akkor az érző oldalunk viszonylag alsóbbrendű vagy fejletlen lesz, mert nem figyelünk oda rá eléggé”.
A személyiségünknek tehát van egy árnyékoldala, ami számunkra elfogadhatatlan, ezért minden erre utaló jelzést törlünk vagy figyelmen kívül hagyunk. Legtöbbször nem is szándékosan, hanem tudattalanul. Ha egy beszélgetés ebbe az irányba mozdul, automatikusan beindul egy önvédő mechanizmus, és rúgunk, vágunk, harapunk. Ha megjelenik valaki, akiben megtestesül az árnyékunk, azt elkezdjük utálni. (Mondhatni, ha kíváncsi vagy rá, hogy milyen az árnyékoldalad, csak össze kell írnod, kit miért utálsz.) Amikor fáradtak vagyunk, vagy feszültek, rendszerint megjelenik az árnyék, és elkezd garázdálkodni. Mert bár nem tudunk róla, vagy nem akarunk foglalkozni vele, attól még létezik és hat. S minél kevésbé veszünk tudomást róla, annál vadabb dolgokra képes.
A már említett sorozat egyik szereplője azt kérdezi: mi értelme van, ha az ember megismeri azt a sok mocskot, ami az életében van, hisz a múltján már úgysem tud változtatni.
Nos, talán valóban nem. Talán. Viszont a jelen és a jövő még formálható.
Két dolog mindenképpen szükséges hozzá. Kell egy lelki vezető, aki felteszi a kellemetlen kérdéseket, aki észreveszi a logikai bukfenceket. Aki nem a szavakat hallgatja, hanem a tetteket értelmezi. Aki szembesíti az embert az élethazugságaival, rávezeti a valódi okokra és szándékokra. Kell egy külső szem, ami látja azt is, ami az árnyékban van.
De mindez kevés. Akkor lesz megfelelő hatása, ha én is partner vagyok benne. Ha ki merem tárni a lelkemet, és kész vagyok változtatni az érzéseimen, gondolataimon, döntéseimen. Egyszerre vagy lépésről lépésre. Persze okoskodom, bosszankodom, mentegetőzöm, indulatba jövök, mert nehéz elfogadni, hogy minden igyekezetem ellenére sem vagyok tökéletes. A menekülés viszont nem jó stratégia, el kell fogadni a segítő kezet!
Ismerek egy lelki vezetőt, aki előtt viszonylag könnyű (lenne) megnyílni. A 139. zsoltár gyönyörűen beszél róla, miért is szakértője Ő az életnek. Ismeri a szót, a szándékot, a tettet, még mielőtt az alakot öltene. Pontosan tudja, mi mire rezonál a lélekben. Nincs senki, aki régebb óta ismerne. Lehetetlenség elrejtőzni előle, bár sokszor megpróbáljuk.
„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!”
Azt mondják, ez az egyik legveszélyesebb imádság. Mert mi történik, ha a Mennyei Terapeuta, a szívek és vesék vizsgálója egyszer csak válaszol?
Mi van, ha valóban tükröt tart elém, tisztát, pontosat?
Talán egyértelművé válik, hogy mit kell másképp tennem, mitől lesz élhetőbb, netán boldogabb az életem?
Olasz Tímea
[1] (Marie-Louise von Franz: Az álmok útján)
