Kicsit úgy érzi a lelkem magát most, adventkor, mint az a szép páfrány, ami a szekrényem tetejéről nyújtóztatja hosszú leveleit a szőnyeg felé. Fázik télen. Hetek óta nem mertem hozzányúlni, mert láttam, hogy elszáradt jó pár levele. Nem akartam, hogy elhullassa őket, ha megbolygatom… De végül már kénytelen voltam kézbe venni, hagyni, hogy lehulljanak az élettelen levelek, s lemetszeni az élet nélküli ágakat. Már nem olyan lombos, de üde, zöld, friss hajtásokkal, a fölösleges részektől megszabadulva növekszik tovább.

Szeretném, ha most, adventkor Isten is így kézbe venné a lelkem, bár talán már hetek óta rejtőzik az ollója elől. Jó lenne, ha lemetszené a nem kívánatos részeket, hogy az ünnepet várva a Fény megszületésekor zöldbe boruljon, s új életre keljen.

Hagyd ma, hogy Isten megvizsgálja a lelked élettelen csücskeit, és fényt vigyen a legsötétebb sarokba is! Oda, ahol a félelmeid rejtőznek.

12380663_922954664447810_1939311781_o

← Vissza a naptárba