„Ekkor megformálta az Úristen az embert a föld porából,és élet leheletét lehelte az orrába.”(1Móz 2,7)
A teremtés ünnepe után vagyunk. Néhány kerékpáros Beregszászból indulva esőben, szélben, borúban nyomta, húzta, taszította védtelen vasát, s védtelen önmagát. Egyre beljebb hatoltak az anyaországba, érintve Kisvárdát, majd Tokajt. Mindezt azért, hogy kifejezzék elkötelezettségüket a teremtett világ megőrzése iránt. Volt, aki önmagával harcolt, mások a kórokozókkal, megint mások a kilométerekkel vagy a szolgálati kötelezettségükkel. Míg végül csak egy maradt talpon, akarom mondani kerékpáron, aztán pedig vasúti vagonon. Az utolsó, a végsőkig elszánt ifjú a hátizsákjából látta el magát. Ott azonban a táska sötétjében, nem csak váltóruha, elemózsia, tisztasági pakk, kegyes irodalom fészkelt csendes nyugalomban. Kétmaréknyi sár is húzta vállát, terpeszttette a kerékpárja gumiját. Jött a sár kilométereken keresztül, hogy az utazás egyik pillanatában átlényegüljön, jelentéssel töltődjön meg eddig észrevétlen létezése.
A teremtés egyik pillanatában a föld pora különleges helyzetbe kerül, úgymond felmagasztosul, hiszen a zárókő, a teremtés koronája belőle formálódik. Előzőekben csillagvilágok, kontinensek, óceánok, zuhatagok, őserdők, bölénycsordák, farkashordák, méhrajok, hangyabolyok jöttek létre az Úr szavára. Most viszont, mintha valami nagyon személyes dolog készülne: „megformálta az embert a föld porából”. Isten összekeni, bekoszolja a kezét, miközben embert gyúr. A Föld és az ember, Isten és az ember intim kapcsolata ebben az aktusban alapozódik meg. Az Alkotót most úgy láthatjuk, mint aki sokkal vidékiesebb és háziasabb figura. Nem annyira az a kozmikus Istenség, akiről a Biblia első fejezetében olvastunk. Isten kézbe veszi a humuszt, a feketeföldet, és amikor leteszi, az ember néz vissza rá, maga Ádám.
Az ember és a Föld sorsa már az első lélegzet előtt összeforrt. Amerikában az Evangéliumi Lutheránus Egyház hitvallásában egy külön szót használ arra, hogy milyen felelőssége van a hívő embernek a föld iránt. Ez a szó az Earthkeeping – Föld megtartás. Thomas Berry tiszteletes szerint: „Nincs olyan magában, hogy emberi közösség a Föld, a talaj, a levegő, a víz és minden élőlény nélkül. Ezek nélkül az ember nem létezhet. Nézetem szerint az emberi közösség és a természeti világ együtt megszentelt közösségként megy a jövőbe, vagy mind a kettő elpusztul a sivatagban.” Tehát vagy tudomásul vesszük sorsközösségünket, felelősségünket, megbízatásunkat, vagy számkivetettek, pusztulásra ítéltek, átkozottak leszünk saját birodalmunkban.
Jézus nem csak rajzolt a porba, az evangéliumok tanulsága szerint. A vakon született emberrel találkozva szintén a földet vette használatba és nyálával sarat készített. Megkente a világtalan ember szemeit a sárral és ezt monda: „Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában.” (Jn 9,7) Jézus sok vakon segített, de csak itt olvasunk arról, hogy a gyógyítás nem csak egyszerűen a szavára történt. Isten, amit a földből formált, azt a Föld gyógyítására, gondozására, kiteljesítésére alkotta.
Sajnos szemeink és a többi érzékszervünk – közöttük a szívünk – is érzéketlenné vált a Föld sorsa iránt. Ezért került a beregszászi, tokaji, budapesti, tatai, pannonhalmi, soproni humusz egy stafétába, ami Párizs felé tart a nemzetközi, egyházi kerékpáros demonstráció jóvoltából. Fel kell emelni a földet a látóhatárunkba, hogy újra meginduljon a szívünk iránta. Meg kell mosnunk arcunkat, bűnbánatot kell tartanunk, hogy a személyes hitvallásunkból se hiányozzon a teremtés felett érzett hála és felelősség. Fel kell emelnünk hangunkat, hogy a Párizsban tanácskozó nagyhatalmak vezetőinek lelkiismerete megszólaljon. Ahogy Káin ellen tanúskodott a véres föld (1Móz 4,10), úgy ellenünk is tanúskodni fog az elszennyezett föld. Ha csak…
Szalay László Pál
