Az ember az ősidőkben gyűjtögető életmódot folytatott – mondják a történelemkönyvek. Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a fejlődés kiölte belőle ezt a felfogást. A szokás is olyanfajta dolog, mint az energia: nem vész el, csak átalakul. Ma már nem bogyókat zsákolunk be, hanem ilyen-olyan kacatokat.
Jó lesz az még valamire – mondogatta nagyanyám kiskoromban, amikor segítettem neki kitakarítani a házat. Nem is vettem észre, mikor lett sajátommá ez a felfogás. Tény, hogy a szobám az évek alatt raktárrá változott. És amikor nekiállok, hogy kitakarítsam, az bizony nem egy-két óra. Mert olyankor át kell szedni minden dolgot, eldönteni, hogy hasznos-e még, vagy már nincs szükségem rá. És persze a legtöbb darab marad, mert szép emlékek kapcsolódnak hozzájuk, és milyen jól fog jönni, amikor majd kell!
Az adventi nagytakarítás idén is számos meglepetéssel szolgált számomra. Rég elfeledett tárgyak kerültek elő a dobozokból, fiókokból, és sorra tódultak elő a hozzájuk kapcsolódó emlékek is.
Az egyik kis rajzot egy ifisemtől kaptam sok-sok éve: az igei alkalom alatt papírra vetette a benne megszülető gondolatokat, aztán nekem adta a képet. Hjaj! Kis könyvjelzők, meghívók, utazási prospektusok a szívemnek kedves helyekről, ilyen-olyan szeretet-ajándékok. Ami már nem jelent semmit, azt kidobom, a többi marad.
De valahogy most sem lett több hely a szekrényben…
Vajon miért tartogatok olyan dolgokat, amelyek létezéséről nem is tudok, csak a nagytakarításokkor kerülnek elő? Miért olyan nehéz elengednem azt, amim van? Félek, hogy nem lesz, amikor szükségem lenne rá? Megnyugtat a tudat, hogy bármikor elővehetem – feltéve, hogy megtalálom?
Ekkor eszembe jutott egy holland ismerősömmel folytatott beszélgetésem. Ő azt mondta, náluk nem szokás tartogatni a dolgokat: az van a házban, amit használnak, minden más kukába kerül, vagy továbbajándékozásra.
Eszembe jut még az egyik barátnőm apukája, aki megszabta a lányának, hogy amint egy új ruhadarab beköltözik a szekrényébe, egy réginek mennie kell;
… egy másik barátom, aki kiárusítást tart a még használható, de számára feleslegessé vált tárgyakból;
…a tanítványok, akik semmit nem vihettek magukkal a kiküldésükkor, csak a ruhát, amit viseltek.
Szörnyűség?
Nem. Szabadság!
Lehetőség arra, hogy állandóan megújuljon az élet: valami jön, más meg továbbmegy.
Vágyom erre a szabadságra!
Na jó, azt hiszem, még egyszer nekiveselkedem, egy nagyobb kukászacskóval… 🙂
Olasz Tímea
