„Lásd, a kezedbe adom…” (Józs 6,2)
Ha az itt megjelent írásaimat olvasod, kedves Olvasó, akkor feltűnhet, hogy előszeretettel szoktam az érzések oldaláról értelmezni a Bibliában leírtakat. Szeretem fókuszba állítani, hogy annak idején mit érezhetett, mit gondolhatott az adott bibliai történet főhőse, mert valahogy ezzel közelebb tudom hozni őt magamhoz. Azt gondolom, hogy a bennünk működő érzések, érzelmek a legfőbb mozgatórugóink, bármire rá tudnak venni, és bizony nagyon sokszor erős disszonancia alakulhat ki aközött, amit érzünk, és aközött, amit épp Isten mond nekünk. Van, hogy félünk, felpattanánk, sietnénk, megoldanánk, miközben Isten csak annyit kér tőlünk, hogy ne félj, várj. Számtalan példa beszél erről a Bibliában, és ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor valahol a mi életünk is nap mint nap arról szól, hogy az érzéseinket hogyan tudjuk a hit medrében tartani. Hogyan tudunk Istenre tekinteni, az Ő ígéretébe kapaszkodni akkor, amikor körülöttünk teljesen más minden, mint ahogy lennie kellene. Hogyan tudunk várni ahelyett, hogy saját megoldási terveket kezdenénk el kreálni és megvalósítani.
A nincsek ádása böjti sorozatunk egyik témája Jerikó bevétele, ahol Isten egy olyan győzelmi úton vezeti végig a népét, ahol igazán csak annyi dolguk van, hogy bízzanak Benne. Nem kell várost ostromolni, nem kell az életüket kockáztatni, fölöslegesen hősködni pláne nem kell, egyszerűen csak hagyni kell, hogy Isten cselekedjen.
Józsué könyvének első hat része egyben olvasva egy igazán szép és méltóságteljes utat mutat be. Ebben a pár napban Isten és a nép között élő és szinte már idilli kapcsolat van. Az Úr szól hozzájuk, ők hallgatnak a szavára, így pedig olyan dolgokat tapasztalhatnak meg, amelyeket eddig szem nem látott, fül nem hallott – nem mintha ez eddig nem így lett volna, itt talán a nép hozzáállásában van különbség: sehol nem hallani egy zokszót, egy kételyt, egy kérdést. Isten szól, ők pedig csak azt és csak úgy teszik, ahogy azt kéri tőlük.
Talán persze ebben közrejátszott az is, hogy szinte a levegőben is tapintható volt, hogy az Isten dicsősége ezekben a napokban megmutatkozik. Jerikó lakói már a kémek érkezésekor félni kezdenek, majd pedig rettegésükben bezárkóznak a városukba, ez a nép számára biztosan adhatott egy magabiztosságot, amit csak erősített a Jordánon való csodálatos átkelésük. Ebben a magabiztosságban mégsem kezdenek el önfejűen cselekedni. Nem akarják Izráel erejét mutogatni, nem kezdenek el fölöslegesen hősködni, hanem engedik, hogy Isten mutassa meg az Ő saját erejét és dicsőségét. Csak annyit lépnek előre, amennyit az Úr kér tőlük.
Lépésről lépésre, szinte komótosan haladnak a céljuk felé, miközben a Jerikó előtti síkságon Isten parancsa szerint körülmetélkednek – nem is gondolva arra, hogy így legyengülve mi lesz, ha rájuk ront az ellenség –, megtartják a páskát, végül pedig tulajdonképpen csendben, csak a papok kürtölése kíséretében járják körbe a várost hét napon át. Még csak egy hangot sem ejtenek arról, hogy nem kellene-e egy kicsit határozottabban fellépni, még a végén a jerikói városvédők azt fogják hinni, hogy nincs is haderejük és rájuk rontanak. Nem, hiszik és tudják, hogy amit Isten mond nekik az meg is valósul. Lényegtelen a hogyan.
És így is lett. „Ekkor kiáltani kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a kürtzengést, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost.” (Józs 6,20)
Ez a történet ma számomra és talán számodra is azt üzeni, hogy a döntő pillanatokban ne féljünk megállni és várni az Úrra. Nem kell besegíteni Istennek, nem kell egy kis okoskodással előbbre vinni az ügyet, hanem egész egyszerűen csak arra van szükség, hogy figyeljünk Rá. Ne essünk kétségbe attól, hogy már negyedik napja kerülgetjük Jerikót, hanem higgyük el, hogy az Úr ígérete megvalósul az életünkben, és a falak pont akkor omlanak le, amikor le kell omlaniuk!
Tudom, ezt egy-egy élethelyzetben nagyon nehéz kivárni, és néha nem is teljesen egyértelmű számunkra, hogy mit is akar velünk Isten. De talán pont ezért fontos, hogy teret engedjünk a csendnek és az imának az életünkben. Hogy álljunk csak meg ott mi is egy kicsit a Jerikónk előtti síkságon, és töltsünk időt Istennel, tudva, hogy ez a várakozás nem hátráltat minket, hanem ez visz közelebb az ígért győzelmünkhöz.
Szaniszló-Papp Adrien
