„Karácsonykor még az autósok is kedvesebbek, előzékenyebbek” – hallottam nemrég egy ismerősömtől. És valóban, advent idején mintha megváltozna az emberek lelke. Figyelmesebbek vagyunk, könnyebben észrevesszük a bajban lévőt, szívesebben adakozunk a szegények karácsonyára.
Valahogy megérint bennünket a karácsony szelleme – vagy inkább Isten szíve, amely lehajolt az első karácsonyon, és megváltást készített a bűn mocsarába ragadt ember számára.
Van egy történet, ami számomra több, mint egy megható karácsonyi mese. Akár valóban így történt, akár nem, valamit megmutat abból, ahogyan Isten bánik a világgal. Szükségeink, hiányaink mentén összeköt bennünket, s amikor egy pici irgalmasságra indul a szívünk, valamilyen rejtélyes, meg nem magyarázható módon mi magunk is megtapasztaljuk, hogy Isten útkészítő, csodát cselekvő, szavát megőrző, fény a sötétben….
Mennyit ér az imádság?
A háborút követő első békés karácsony előtti napokban történt.
Egy megtört, igen fáradt asszony lépett be a boltocskába és a karácsonyi vacsorához kért némi élelmiszert. A boltos nem szívlelte a kéregetőket, az asszonyhoz mégis türelmesen szólt: „És mennyit tud rá költeni?”
Az asszony szégyenlős keserűséggel felelte: „A férjem nem jött haza a háborúból, a két kisgyermekem lázas beteg, én magam pedig csupán egy kis imádságot tudok önnek felajánlani.”
– Imádságot? – képedt el a kereskedő – Aztán mennyit ér az? Hol tudok én azért bármit is beszerezni a feketézőktől?
Az asszony nem szólt, csak könnyezve állt. A kereskedő kissé elszégyellte magát, és hogy halogassa a dolgot, így szólt a hadiözvegyhez:
– Na nem bánom! Írja le otthon azt az imát és hozza el nekem, majd megmérjük valahogy!
Legnagyobb meglepetésére az asszony elővett zsebéből egy összehajtott papírost és mentegetőzve átadta:
– Már meg is írtam az éjszaka, amikor beteg gyermekeim ágyánál őrködtem!
A kis üzlet közben megtelt emberekkel. A boltos, hogy valamiképp jól fessen vevői előtt, kikapta az asszony kezéből a papírt és rádobta a mérlegsúlyok helyére. Már bánta, hogy belement a játékba, de azért így kajánkodott: „Na lássuk mennyit ér az imája!?” Ezt követően a mérlegtálcára lökött úgy 30 deka lisztet egy papírzacskóba. A mutató meg se mozdult. A kereskedő csak nézett. A vevők is kérdőn tekintettek a boltosra. Az zavarában rátett egy zacskó cukrot is, meg egy fél vekni kenyeret, aztán húsz deka zsírt – a mérleg meg se mozdult. Elképedve csak pakolta egyre, már azt se tudta, hogy zavarában, szeretetből vagy dühében. Próbált kemény lenni, aztán elvörösödött arccal odaszólt az asszonynak:
– Na, pakolná már el végre? Más vevőm is van!
Az asszony sebtében elpakolta az élelmet és indulni készült. A boltos azonban utána szólt: „Ejnye, a tojásokat meg itt hagyja?” – és átadott még kettő, papírba göngyölt tojást is. Az asszony csak annyit mondott: „az Isten megáldja mindezért!”, és távozott.
A kereskedő – mint aki álomból ébredt –, azonnal megvizsgálta a mérleget, és csak a fejét vakarta, mert látta, hogy az eltörött. A cédulát mérgében vagy zavarában zsebre vágta.
Nem sokkal szenteste előtt betoppant a boltos két eltűntnek hitt leventekorú fia, akiket egy vonatról szedtek le az oroszok, hogy kényszermunkára vigyék mindet. Ők ketten még Magyarországon megszöktek a transzportból. A feleségétől is üzenet jött a kórházból, hogy vigyen be neki télikabátot mert meggyógyult a tífuszból.
A kereskedő nem volt hívő ember, de érezte, hogy meg kell köszönnie Istennek a vele történteket és össze-vissza kapkodva keresni kezdte a „sokat érő papírt”. Amint keze ügyébe került a viseltes cédula, elcsodálkozva olvasta a rövidke mondatot: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Az esetet soha nem felejtette el, kifejezetten hálát érzett a különös, ismeretlen asszony iránt, akivel aztán soha többé nem találkozott.
Az évtizedek múltán már-már csak karácsonyi álomnak hitte volna a történetet, de az a megsárgult „értékpapír” – bekeretezve, mint valami kiváltságlevél – a szoba főhelyén emlékeztette. A cédula történetét mindenki ismerte a családban és azóta ha szentesténként összejöttek, mindannyiszor együtt imádkozták a Miatyánkot, s a „mindennapi kenyerünk”-höz érve valamennyiük szemében megcsillantak a könnyek.
Olasz Tímea
