Valami hihetetlenül mély és felemelő van abban, amikor az ember hosszú perceket, vagy akár órákat tud eltölteni Istennel. Méregtelenítés a szívnek, megtisztul a lélek, feltöltődik az érzelmi tartály, erő és lelkesedés költözik az ember minden porcikájába. Akkor is, ha nem saját kútforrásból származó gondolatokat használ, hanem többszázéves zsoltárokat, mások által megfogalmazott fohászkodásokat, énekeket, dicséreteket.
Isten azonban nem olyan, mint egy kiadványszerkesztő, aki meghatározza, hány karaktert kell tartalmaznia a szövegnek minimum, milyen stílusban íródjon, milyen témát öleljen fel, hány százaléka lehet önös kérés, és mennyi legyen Isten dicsérete vagy a másokért való közbenjárás. A Teremtés Ura és Fenntartója szeret velünk időt tölteni akkor is, ha alkalomadtán nem jut neki több, csak egy sóhaj.
Az egyszerű imádság is lehet nagyszerű, ha benne van a szívünk.
„Tied vagyok, ments meg!”
A Luther című filmben látható az a jelenet, amikor a reformátor a lelki tusáját vívja, miközben ezt az egy mondatot hajtogatja egyre. Aztán egy idő múlva felkel a padlóról, szembeszáll az akkori világ hatalmasaival és történelmet ír.
A saját gyengeségével szembesülő ember kétségbeesett kapaszkodása ez. Nem annyira Isten ébresztgetése volt Luther célja, mint inkább a saját lelkének erősítése. És erre elég volt a leghosszabb zsoltárunk aprócska töredéke (lásd Zsolt 119,94 KNB).
Néha ennyi kell csak ahhoz, hogy gatyába rázzuk a hitünket, és tegyük, amit kell.
„… köszönöm, Uram!”
Talán veled is előfordult már, hogy az úton áthaladva valamiért megtorpantál, s a következő pillanatban elzúgott előtted egy autó. Tipikus esete ez annak, amikor a meglepetéstől benned akad a szó.
Van, aki ezek után betér az első kocsmába, és legurít egy felest az ijedtségre. De mennyivel több az, ha mi ehelyett egy mély sóhajjal hálát adunk Annak, aki megvédett egy balesettől.
Minél többször tesszük ezt, annál tisztábban látjuk, hogy az egész életünk kegyelem, van, Aki vigyáz ránk, ráadásul egészen ügyes benne.
„Dicsőség az Úrnak!”
Vannak barátaim, akiknek ez a szavajárásuk. Mondják akkor, ha valaminek nagyon örülnek. Meg akkor is, ha nem épp az elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok.
Eleinte azt gondoltam, ez vagy szarkazmus, vagy álszentség. De nem, ők tényleg komolyan gondolják azt, amit a Végtelen hit című filmben szereplő fociedző így fogalmaz meg: „Ha győzünk, áldjuk Őt. Ha veszítünk, áldjuk Őt. Bárhogy legyen, dicsőítjük Őt tetteinkkel, hozzáállásunkkal.”
Mások káromkodnak, dühöngenek, keserűségbe zuhannak, hibást keresnek. Mi viszont választhatjuk azt, hogy Istent dicsőítjük tetteinkkel, hozzáállásunkkal – és a szavainkkal.
S vajon melyik megoldás csiszolja finomabbra a lelket?
Ima szavak nélkül
Sokáig nem értettem, hogyan tud valaki órákon át imádkozni. Aztán egyszer elkaptam a hullámot, azóta van, hogy befejezni nehéz, nem elkezdeni. Ennek ellenére előfordul, hogy nem szavakat, hanem zenei hangokat, ceruzát, festéket, agyagot, esetleg mindennapi használati tárgyakat használok kommunikációs csatornaként. Nem azért, mert unom a beszédet, vagy mert különleges élményekre vágyom. Egyszerűen csak van, hogy többet fejez ki a dallam, a szín, a kép, esetleg maga a tevékenység, amit végzek, mint a pontatlan szavak.
De ami igazán nagyszerűvé teszi ezt az imát: én „hallgatok”, s megszólal a csend– pontosabban Isten szelíd és halk szava a csendemben.
„Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle” – mondja ezt az a Jézus, aki egész éjszakákat töltött imádkozással.
Hogy jól értsük: más dolog hosszasan beszélgetni az Atyával, mert van miről, és megint más „szaporítani a szót”, lyukat beszélni Isten hasába. Megszoktuk, hogy emberi síkon az a nyertes, aki indulatosabb, hangosabb vagy meggyőzőbb érveket tud felsorakoztatni. Nagyon el tudunk keseredni, ha ezerszer kérünk valamit Istentől, és süket fülekre találunk.
De néha jó (tényleg jó) csendben, megadással várni Isten szabadítására. Hasznos, mert megtanít bízni a mindeneket bölcsen igazgató Istenben.
A kevesebb néha több. És van, hogy az egyszerűbb a célravezetőbb.
Nem baj, ha „csak” hallelujázol, vagy ugyanazt a refrént énekeled vég nélkül. Nem baj, ha nem imádkozol hosszasan, „csak” egy áment mondasz mások tökéletesen eltalált szavaira. Nem baj, ha „csak” sírsz, mert elborít a keserűség, a harag, a fájdalom, az együttérzés vagy akár az öröm. És nem baj, hogy nem mindenki értékeli az egyszerű imáidat. Isten érti, Ő látja, tudja… És végső soron te Vele beszélgetsz, nem pedig azokkal, akik felszínesnek vagy éretlen hívőnek gondolnak emiatt.
Az egyszerű imádság is nagyszerű, ha benne van a szívünk.
Olasz Tímea
