Az év vége valahol egy kicsit mindenki számára hasonlóan alakul. Ha nem is olyan mélyen, de azért átfut az agyunkon néhány, az elmúlt évvel kapcsolatos történés, és akaratlanul is mérlegeljük kicsit a jónak vagy épp helytelennek tűnő döntéseinket, tetteinket, elért céljainkat, vágyainkat, és talán fáj, amikor a halogatott, de meg nem tett dolgaink jutnak az eszünkbe. Január elseje mindig egy tiszta lap, amely egy új kezdetet hordoz magában – de már rég mögöttünk van. Telnek a napok, és az év elején oly lelkesen meghozott elhatározásaink mostanra talán kezdenek homályba merülni. Könnyű belekényelmesedni az állandó halogatásba. Frusztráló ugyan, és meglehet, naponta…
A mennybemenetel ünnepe számomra mindig furcsa volt. Mi ünnepelni való van azon, ha valakit, akit szerettünk, elveszítünk? Jézus visszatért az Atyához a mennybe és tanítványai nem látták többé. Az a közösség, amelyben együtt éltek a Mesterrel éveken keresztül, itt végérvényesen szertefoszlott. Igaz, ez a közösség már nem volt a régi Jézus halála után sem. A Feltámadott többször megjelent a tanítványainak, sőt együtt is evett velük párszor, de nem volt állandóan mellettük. Most viszont már biztos, hogy végérvényesen különvált tőlük. Többé nem ül velük egy asztalhoz, nem töri meg velük a kenyeret, és nem hallják bölcs tanításait. Mi ünnepelni való van…
Hétköznapi életünkben és keresztyénségünkben is sokszor megfigyelhető, hogy az egykor elsődleges és nélkülözhetetlen dolgok ma már mellékesek lettek. Hogy szép lassan hátrébb szorultak a listán. Be kell vallanom, volt, hogy nálam is felborult a sorrend. Az Isten elé emberek kerültek, az imádság elé pihenés, a Bibliát pedig más könyvek és tevékenységek előzték meg. Úgy gondoltam, hogy tudok egészséges egyensúlyt tartani, hogy Isten és az igéje is kap még helyet és időt, de a csendes percek fokozatosan és észrevétlenül kiüresedtek. Nehémiás könyvében olvashatjuk, ahogy Ezsdrás Isten törvényét olvassa fel a nép előtt: „Ezsdrás az egész nép szeme láttára nyitotta föl a…
„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” János 14,6. Kedves Olvasó! Micsoda páratlan lehetőség rejlik abban, hogy egészen pici gyermekként megtanulhatunk írni és olvasni. A betűk világa, szabályos egymásutánisága képes új világokat és távlatokat megnyitni előttünk, vagy akár magával ragad, és ki tud zökkenteni egy szürke, poros szobából a legszebb tájakra. Persze ennek fordítottjára is képes az ember, amikor önmaga ragad tollat, és elkezd írva mesélni. Milyen egyszerű: néhány girbegurba hurok, ékezetes vonalak, vesszős pihenők és az élet nagy dolgai ott vannak egy megöregedett, kissé megsárgult és fáradt illatú lapon. Nekem is ilyen Bibliám van. Szakadt, megfáradt kötés,…
Ha a kedves olvasó bármikor is legörgetett már a TeSó blog bejegyzések aljára, láthatja, hogy minden szerző rövid bemutatkozást írt magáról. Az enyémben ez olvasható: Életfilozófiám: szeretnék minden nap jobb lenni. Ez a mondat már évek óta nem változott, mert ma is ugyanolyan fontosnak tartom, mint amikor először leírtam. Hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltozni. Hogy nem állandó a személyiségünk, és hogy nem elfogadható kifogás az, hogy „én ilyen vagyok”. Meg lehet térni húszévesen is, le lehet szokni a cigiről 50 évesen is, és fejleszthetjük az indulatosságunkat öregkorunkban is, ha úgy érezzük, erre van szükségünk. Mást biztosan nem tudunk…
Napok óta Szabó Balázs Jól vagyok című száma jár az eszemben, s bár az övé kicsit depressziósabb hangvételű, én mégis azt kell mondjam, tényleg jól vagyok. Erre akkor csodálkoztam rá, amikor az egyik kedves barátom kérdezte, mi újság velem, és én őszintén tudtam kimondani ezt a már-már klisének tűnő mondatot – most az egyszer teljesen komolyan gondolva azt. Idáig is út vezetett, s csak kérni tudom az Istent, tartson meg ebben az állapotban minél hosszabb ideig. Vasárnap istentiszteleten voltam, ahol ez volt az alapige: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (János 14,1) Ez több okból…
„Az ÚR, a mi Istenünk, így szólt hozzánk a Hóreben: Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és menjetek az emóriak hegyvidékére meg az azzal szomszédos területekre, az Arábá-völgybe, a hegyvidékre és a Sefélá-alföldre, a Délvidékre és a tengerpartra, a kánaániak földjére és a Libánonra, a nagy folyamig, az Eufráteszig. Íme, én nektek adtam ezt a földet. Menjetek hát, és vegyétek birtokba azt a földet, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik és utódaiknak adja.” (5Móz1,6–8) Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett… Szinte látom magam előtt a fogadtatását ennek a…
(A bejegyzés első részéért kattints ide) 5) Wm. Paul Young: A viskó Nagyon sokan félreértették A Viskó-t. Úgy olvasták, mint egy rendszeres teológiai művet, holott a mű teljes mértékben fikció. A filmes adaptáció óta talán nem egyházi körökben is ismertebb könyv nem a zseniális stílusa, vagy eredetisége miatt szerepel a listán, hanem inkább a tabudöntögető jellege végett. A molett afroamerikai asszony, aki az Atya. A szakadtruhás közel-keleti Jézus. Az ázsiai titokzatos hölgy, aki a Szentlélek. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Isten mindig más, mint amilyennek én elképzeltem. Jó kiindulópont volt ehhez ez a könyv, amelyben szépen megütközik egy tragédia végett…
Nem szeretnék túl sokat az olvasás pozitív hatásairól beszélni. Jómagam talán azért szeretek olvasni, mert úgy érzem, hogy az életem túl rövid ahhoz, hogy mindent megtapasztaljak. Az olvasás viszont segíthet abban, hogy olyan benyomásokat szerezzek másoktól és mások által, amelyek az én gondolataimra, életfelfogásomra, hitemre is gazdagító hatással vannak. Éppen ezért most hadd osszak meg 9 olyan könyvet, amelyek nekem személyesen segítettek abban, hogy kicsit mélyüljön, szépüljön az Istennel való kapcsolatom. 1) Szent Ágoston: Vallomások Mindig lenyűgöz az, ahogyan ez a több mint ezerötszáz évvel ezelőtt élt püspök saját magáról beszél. Talán éppen azért, mert nem tudja életét az Istentől…
„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14-16) A választott nép életét és hitét két alapvető történelmi tapasztalat formálta: az egyik, amikor Isten megszabadította őket Egyiptomból, a másik pedig a babiloni fogságból való kiszabadítás emléke. Az elsőnél megszületett a nép, a másodiknál pedig felnőtt. Ez az igeszakasz, mondhatni így is: a nép kamaszkorában született, a felnőttkor küszöbén. Ezért is indul egy nehéz megállapítással – a fogságban…
(Gondolatok a Barátom, Róbert Gida című, 2018.-ban készült amerikai animációs vígjáték alapján. Vigyázat, spoilerveszély!) Szerettem Micimackó történeteit könyvben olvasni. Emlékszem, hogy gyermekkorom első Disney-rajzfilmjei közt Micimackó kalandjait kifejezetten kedveltem. (Még most is megdöbbentő, hogy az a rajzfilm 1977-ben készült…). Azóta máig számos rajzfilm, sorozat és animációs film főhőse volt ez a plüssmaci. Talán te is elképzelted már magad a Százholdas Pagonyban sétálva: Nyuszival, Tigrissel, Fülessel, Malackával, Kangával, Zsebi babával, Bagollyal, a Zelefántokkal, Apacukákkal és Vuclikkal… Nem vagyok híve az élőfigurás, hibrid filmeknek. Ám, meg kell hagyni, a családi filmnézést most mégis nagyon élveztük. A kisfiam azért, mert számára egészen új…
Van ez a film. Néző-kiszolgáló tengerentúli gyorsmozi, annyi klisével telerakva, hogy szinte nincs is mit emészteni rajta. A színészek miatt eladható, a történethez könnyű kötődni, ráadásul jó a zenéje is. Biztosan hallottátok már ti is az egyik népszerű betétdalát, rádióban, tévében, csengőhangként: Először arra gondoltam, magáról a dalról szeretnék írni néhány gondolatot, hiszen sokan hallották, ismerik. Azonban ahogy újranéztem a film több részletét és figyeltem a főszereplő belső küzdelmét eldöntöttem, arról szeretnék írni, miért veszélyes a film így, ahogy van.