Napok óta Szabó Balázs Jól vagyok című száma jár az eszemben, s bár az övé kicsit depressziósabb hangvételű, én mégis azt kell mondjam, tényleg jól vagyok. Erre akkor csodálkoztam rá, amikor az egyik kedves barátom kérdezte, mi újság velem, és én őszintén tudtam kimondani ezt a már-már klisének tűnő mondatot – most az egyszer teljesen komolyan gondolva azt.

Idáig is út vezetett, s csak kérni tudom az Istent, tartson meg ebben az állapotban minél hosszabb ideig.

Vasárnap istentiszteleten voltam, ahol ez volt az alapige: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (János 14,1)

Ez több okból is megmosolyogtatott. Egyrészt azért, mert az egyik böjti bejegyzésemet is ebből az igerészből írtam, másrészt azonban olyan kedvesen, léleksimogatóan hangzott ez a kiemelt igeszakasz, hogy nem bírtam megérteni, mért kellett pont most hallanom. Aztán eljött a hétfő reggel, s rám zuhant a több hete tartó várakozásom súlya. Egy számomra különösen fontos ösztöndíj eredményére vártam, s azon a bizonyos hétfőn már minden gondolatom ekörül forgott. Mondanom sem kell, hogy úgy dolgozni, embereket tanítani, hogy közben a telefonodat nézegeted ötpercenként, nem a legkényelmesebb állapot. Az a hétfő annak a lassan több mint egy hónapos várakozásnak a csúcspontja volt, s a válasz csak nem akart megérkezni, így estére eléggé frusztrált és ideges állapotban voltam már.

Ekkor jutott eszembe a vasárnapi istentisztelet, s a lelkész szavai, aki arról beszélt, miért kezdte Jézus pont ezekkel a szavakkal a búcsúbeszédét tanítványaihoz. Azt magyarázta, mennyire szétzilált lelkiállapotban lehettek a tanítványok nagycsütörtök estéjén. Valószínűleg akkor még nem is sejthették mi vár rájuk. Hogyan fog az életük teljesen megváltozni, vagy hogyan fogják pár év múlva üldözni őket a hitükért. Egy kiszámíthatatlan jövő állt előttük. Ezekkel a tanítványokkal beszélget Jézus, s egészen egyszerű, félreérthetetlen szavakkal szól hozzájuk: ne nyugtalankodjatok… higgyetek. Így próbálja megragadni a figyelmüket.

Az a kép jelenik meg előttem, amikor egy kisgyerek valamilyen erős érzelmi hatás alá kerül, épp dühös, vagy vigasztalhatatlanul szomorú, s egyszerűen nem bír koncentrálni másra. A fókusza teljesen elcsúszott. Ehhez a gyerekhez megy oda az apja, s még mielőtt bármit mondana, lehajol hozzá, megfogja a vállát, kapcsolatba akar lépni vele. Tudatosítani benne, hogy nincs nagy baj – hiszen ő itt van. Ilyennek látom most Jézust. Ő is így próbálja teljesen megragadni a tanítványok figyelmét. Szeretné, ha meghallanák ezt az egy mondatot. Mert ha ez az egy mondat nem hatol teljesen a szívük mélyéig, nincs is értelme másról beszélni.

 Hétfő este abszolút ennek a gyereknek éreztem magam. Makacs voltam, hajthatatlan. Háborgott a lelkem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy Jézus vasárnap azt mondta, ne nyugtalankodjék a szívem.

Eljött a kedd, és egy átdolgozott délelőtt után végre megérkezett a hőn áhított levél az elektronikus postafiókomba. Hangosan dobogott a szívem, s megláttam a kiemelt részt: várólistára helyeztek. Őszinte leszek, s nem mondom, hogy ez volt életem legboldogabb percre, de meglepődtem azon, hogy mégsem kerített hatalmába a végtelen szomorúság.

Azt hiszem addigra kezdtek a szívemig hatolni Jézus szavai. Hogy ne nyugtalankodjak. Hogy higgyek. Még akkor is, ha most nagyon nehéz. Még akkor is, ha most nem értem, ha most elcsúszott a fókusz, és én a saját érzéseim viharában rekedtem.

Frissítő volt átélni, hogy most nem azért vagyok jól, mert a dolgok úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Nem azért, mert Jézus megadta azt, amire saját belátásom szerint leginkább vágytam, hanem azért mert ebben az értetlen, várakozással teli állapotban teljes biztossággal átjárt a tudat: Ő itt van. Most Jézussal vagyok jól, mert a jelenlegi körülményeimtől függetlenül most Ő lett a fókusz.

Marofejeva Nelli

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .