Uram, ma este vacsorára várlak. Elővettem a legféltettebb tányérokat, kifényesítettem az étkészletet, félbehajtottam a szalvétát, és nekikészültem, hogy feltálaljam azt, amit készítettem. Első fogásként hozom hazugságaimat, amikkel védekezem. Azután gyávaságban pácolt, harag lángján pirított sértődés kerül az ünnepi asztalra. Italként összegyűjtöttem a könnyeimet, levezetésként ott vannak a tisztátalan, édes-keserű vágyaim és terveim. Mindezt felrakom, és közben őszintén szégyellem magam, hogy bár várlak, TÉGED várlak, mégis ezeket teszem eléd. Mert csak ezt tehetem… Feltálaltam az életem: az elrontott döntéseket, a megszakított kapcsolatokat, a megromlott szeretetet, mindazt a rosszat, amit a te jó alapanyagaidból főztem ki, saját receptem alapján. Odaférnek még a…

Bár szívesen írok és nyitok adventi naptárat, örömmel választok ajándékot és kitartóan faragom talpba, illetve díszítem fel a fenyőfát, nem tartom magam túlságosan karácsonyváró embernek. Számomra ezért az advent egyszerre szól a levetkőztetésről és a felöltöztetésről. Szeretem ebben az ünnepkörben levetkőztetni az Istenről alkotott, esetleg Istentől kapott gondolataimat, hogy lényegükre, mélyükre nézzek, és a lehető legegyszerűbb formájukban ragadjam meg őket. Végiggondolom, kicsoda számomra Isten ebben az adventben, mennyi mindenért és mindenkiért lehetek hálás neki. Aztán, mikor a dolgok mélyére érve csodálom és imádom az Urat az Ő csodáinak egyszerűségéért, elkezdem felöltöztetni életem csonka, elszáradt ágait reménységgel, hűséggel, kitartással, ünnepléssel, hogy…