Várlak… – 1. nap

Uram, ma este vacsorára várlak. Elővettem a legféltettebb tányérokat, kifényesítettem az étkészletet, félbehajtottam a szalvétát, és nekikészültem, hogy feltálaljam azt, amit készítettem. Első fogásként hozom hazugságaimat, amikkel védekezem. Azután gyávaságban pácolt, harag lángján pirított sértődés kerül az ünnepi asztalra. Italként összegyűjtöttem a könnyeimet, levezetésként ott vannak a tisztátalan, édes-keserű vágyaim és terveim. Mindezt felrakom, és közben őszintén szégyellem magam, hogy bár várlak, TÉGED várlak, mégis ezeket teszem eléd. Mert csak ezt tehetem…

Feltálaltam az életem: az elrontott döntéseket, a megszakított kapcsolatokat, a megromlott szeretetet, mindazt a rosszat, amit a te jó alapanyagaidból főztem ki, saját receptem alapján. Odaférnek még a félelmeim, a kétségeim, a kiborulásaim és a mások hibáztatása is. Az órára nem nézek, tudom, akkor jössz, amikor akarsz, vagyis amikor igazán jönnöd kell. De végignézek a terített ünnepi asztalon, és közben megőrjít a szégyen: tudok-e letenni valamit eléd, amit szeretsz, vagy csak az undokságaimmal tukmállak?

Úgy érzem, évek teltek el azóta, hogy vacsorára és életközösségre hívtál magaddal. Régen volt már, hogy egy falat kenyér és egy korty bor édesebb és táplálóbb volt, mint a bűn sokfogásos menzája. Bánom és szégyellem, hogy végigkóstoltam a menü javát. De ezen már változtatni nem tudok. Csak remélem, hogy ezek ellenére eljössz ma este.

Várlak, Uram. Várom az eljöveteled, hogy belépj hozzám, mosolyogva az asztalomra nézz és megkérdezd: „Szerinted ez ennivaló? Te ezt a szemetet eszed?”. Várom, hogy a sarkainál megfogva felemeld az abroszt, összefogd vele mindazt, amit eléd tettem, és kividd egy hatalmas kukába. Aztán talán odaülnél az asztalhoz, rám néznél, mosolyognál és csak ennyit kérdeznél: „Ugye tudod, hogy most is én hoztam vacsorát?”. S kitennéd a kegyelem tányérjára az élet kenyerét és az élet vizét. Utána együtt ennénk, én pedig sírnék, mint egy kisgyermek – de a könnyeim felszáradnának.

Várlak, Uram, és közben megéhezem. Kiéhezem a te jelenlétedre, szeretetedre, vigasztalásodra. Ismét meg tudom kívánni azt, hogy szólj hozzám. Várlak és hiányzol. Nélküled nem vagyok egész. Szinte repülök, mikor meghallom az egyetlen koppanást az ajtón. Útközben felöltöm a legszebb mosolyom, ölelésre tárom a karom, és már mielőtt belépnél boldog vagyok, hisz megígérted: aki ajtót nyit, ahhoz bemész és nem vádaskodsz, nem fejmosást végzel, nem finnyáskodsz, nem keresel kifogásokat, tudálékos és kioktató se leszel, hanem vele vacsorázol.

Ülj le az asztalomhoz ma este, Uram. S ne csak vacsorára maradj, rendezkedj be itt örökre.

← Vissza a naptárba

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Magamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!